Mi a felelősségünk nekünk, reformátusoknak a migráció kérdésében, amely a magyar társadalom különböző módon gondolkodóit is egymás ellen fordítja? Van-e más utunk az erről gondolkodáshoz, mint a háborús retorika? A kultúránkat féltjük érkeztük láttán, vagy a jólétünket? Ezeket a kérdéseket feszegették a Reformátusok Szárszói Konferenciájának csütörtöki napján.

Szárszó mindig is viharokat keltett és állt ki: itt összegyűlve nem lehet nem emlékezni a huszadik század nagy megrendüléseire. Ha valakit az ide érkezők közül esetleg megkísértett annak a gondolata, hogy hetvenöt évvel a Magyar Élet Tábor után felhőtlenül lehetünk együtt a szárszói örökségben, azt gyorsan kijózaníthatta a konferenciát nyitó, nem várt felhőszakadás. A vihar igenis napjaink realitása is.

Bogárdi Szabó István püspök megnyitó beszédében figyelmeztette a hallgatóságot, hogy nincsenek lokális konfliktusok: az Európába érkező emberek sorsán keresztül minket is megszólítanak a más földrészek háborúi, éhínségei. Mi dolgunk nekünk velük? A kultúránkat féltjük érkeztük láttán, vagy a jólétünket? Esetleg pont velük akarjuk azt biztosítani? Mi a felelősségünk nekünk, reformátusoknak a migráció kérdésében, amely a magyar társadalom különböző módon gondolkodóit is egymás ellen fordítja? Van-e más utunk az erről gondolkodáshoz, mint a háborús retorika? Ha nincs: lehet-e evangéliumot beszélni háborús retorikával, katonáknak, érvényesen? Lehet. Ennek tanúsága a filippi levél, amelyben Pál apostol a valamikori római birodalmi katonákat tanította a Krisztus követésének titkára. „…a Krisztus evangéliumához méltó módon viselkedjetek…”

Mit jelentett ez a fontos parancs a nagy jólétben élő, első európai keresztyéneknek, és mit jelent nekünk? Steinbach József dunántúli püspök áhítata szerint azt, hogy éljük az örök élet már itt, ezen a földön tapasztalható tágasságát, amelyben helye van emberi voltunkból fakadó sebzettségünknek is. Mert az életünk egyszerre szűkösségben felfele igyekvő, virágzásában is esetlen – és ettől, ennek kendőzetlen vállalásától hiteles. Arra is figyelmeztetett, hogy az evangélium hirdetéséért meg kell küzdeni. Hitvalló polgárnak lenni nehéz. Az igaz mondatokért, a tisztán látásért nap mint nap tennünk kell, ahogy azért is, hogy az igazság keresése közben ne szakadjunk el a közösségünk tagjaitól sem, mert „most a lényegre látás ideje van: megállhatunk együtt, egymás hitéből épülve Jézus Krisztusban, a Szentlélek által.” Krisztuson kívül nincs élet.

Az áhítat, a kerekasztal-beszélgetés és az elnöki megnyitó is ugyanoda jutott: csak béke legyen. A bizonytalanságok persze ezzel kapcsolatban is csak sokasodnak. Tudunk-e egyáltalán jó kérdéseket feltenni? Felismerjük-e a kérdéseinkben rejlő, torz világképeket, elképzeléseket? Eljutunk-e a beszélgetésben a közös valóságreprezentációig? Eljutunk-e több milliárd individuumra töredezett világban valamiféle közösségre, közös nyelvre? Hová fordulhatunk bölcsességért ebben az útkeresésben?

Hetvenöt évvel ezelőtt a különféle világok, világnézetek között nemcsak a közös beszéd, hanem a közös csendesség is híd volt a szárszói táborban. Más összefüggésből való, de igaz megállapítás: „Onnan tudod, hogy valaki igazit találtál, hogy jól esik a közös hallgatás.” Csak béke legyen. Hogyan? Olvassuk újra: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet. Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom. Istennél van segítségem és dicsőségem, erős sziklám és oltalmam az Isten. Bízzatok benne mindenkor, ti, népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!” (Zsolt 62,6–9)

forrás: reformatus.hu

Bagdán Zsuzsanna / Reformátusok Lapja, fotó: Kalocsai Richárd

Videós összefoglaló az első napról: https://vimeo.com/286512963