Mohai Jenőné Erzsike, nyugdíjas középiskolai matematika-fizika tanár, gyülekezetünk gondnoka: Gyermekkoromban is nagy volt ez a gyülekezet, mégis jobban ismerték egymást az emberek. Persze, ez társadalmi jelenség is, de nekünk, keresztyéneknek nem kell olyannak lennünk, mint a társadalom egésze. Ezért vagyunk gyülekezet. Szeretném, nemcsak mint gondnok, hanem mint pedagógus is, ha közelebb kerülnének egymáshoz az emberek, jobban törődnénk egymással.

Azt kérted, hogy ne egy klasszikus életrajzi riportot készítsünk, hanem a gyülekezet életének egy jelentős és szép időszakáról, a 40-es évek végén – 50-es évek elején átélt ébredésről beszélgessünk. Miért?

Fontosnak érzem ezt a témát, hiszen az ébredés történetének máig élő hatásai és érvényes üzenetei vannak. Másrészt engem olyan sokan ismernek, életrajzi riport is több készült már.

Az említett ébredési időszakot Te magad is itt, a gyulai gyülekezetben élted meg?

Igen, iskolás voltam akkor, ide jártam a református iskolába. Nagy szeretettel emlékezem vissza a tanítókra. Nagyon pozitív emlékként maradt meg bennem az a puritán reformátusság, ami jellemezte az iskolát. Hatodik osztályos voltam, – most látom csak, milyen kicsi még egy hatodikos gyerek, – amikor volt itt egy evangélizációs sorozat, ami jelentős változást hozott az életembe – de nem csak az enyémbe, hanem az egész gyülekezet életében csodálatos megújulást eredményezett. A textusra is emlékszem: Zákeus történetéről volt szó. Este voltak a felnőtt alkalmak, délelőttönként pedig nekünk, gyerekeknek külön sorozatot szerveztek. Abban az évben Tariska Zoltán tartotta a gyerek – evangélizációt. Arra is emlékszem, hogy nem voltak azok olyan „gyerek-nyelven” elmondott, játékos szolgálatok. Nagyon is keményen hordozták a Biblia igazságát. Máig visszahallom a szívemben a lelkész szavait, ahogyan a kárhozatról beszélt: „ott lesz sírás és fogcsikorgatás”. Nem ijesztgetés, de kemény igehirdetés volt.  Ott indultam el. Mivel református családban éltem, a szüleimmel az esti alkalmakon is ott voltam. Láttam, hogy amikor az igehirdetések végén a megtérésre hívás volt, csoportokban mentek ki az emberek az Úr asztalához. Ez nem csak akkor volt így, hanem évente két ilyen sorozatot tartottak, és mindig így reagáltak az emberek az Ige hívására. A beharangozás alatt feketélltek az utcák, ahogyan Máriafalváról, Szentpálfalváról és minden felől özönlöttek az emberek a templomba. Gyulán két évig tartott az ébredésnek ez az igazán élénk időszaka, talán 1947-48-ban, máshol azt hiszem, valamivel hamarabb. A fő istentisztelet után korosztályonként, kis csoportokban beszélgettünk tovább az Igéről.  A lelkészek pedig számba vették a frissen megtérteket, és mindenki mellé odaállítottak valakit, hogy segítse, támogassa őket. Mert sok kísértés éri a kereső, és a frissen megtérő embert, fontos, hogy legyen mellettük valaki, aki már átélt kísértéseket.

Voltak ilyen pásztorolásra odaállítható emberek a gyülekezetben?

Igen, voltak itt élő hitű emberek. A megelőző időszakban is már sokan jártak csendeshetekre, Alcsútra és az istenhegyi konferenciákra, amit Zsindelyné Tüdős Klára otthonában szerveztek – ezt aztán hamarosan betiltották. De addigra sokak élete megújult ott, és hozták haza, folytatták itthon az ott elnyert evangéliumi lelkiséget. Édesanyám is köztük volt és a fogorvos Gyarmati István felesége, Anikó néni, aki bibliaórát tartott középiskolás lányoknak. Kántor  Nórikával – aki később lelkész lett – együtt jártunk oda, a vele való kapcsolat az ébredés kioltása utáni nehéz években is megtartó erő volt számomra.

Mert kioltották az evangélium tüzét?

Gimnazista koromtól kezdődően már egyre nagyobb volt a kommunista rendszer támadása a hit ellen. Nagy volt a nyomás a lelkészeken is, először a hétközi alkalmak maradtak el, azután pedig az ifjúságiak is. Emlékszem, hetedik osztályos voltam, amikor Kósa tiszteletes úr azt mondta, jöjjünk konfirmálni, most, amikor még lehet.  Egy ideig még engedték az iskolai hitoktatást, később azt is ellehetetlenítették. Például megszabták, hogy csak egy bizonyos napon, 14-16 óra között, mindkét szülő jelenlétében lehet beiratkozni. Ha valami nem stimmelt – nem akkor ment valaki, nem tudott ott lenni mindkét szülő – már érvénytelen volt a beíratás, és nem adtak újabb alkalmat. Zaklatták az embereket, minket, gimnazistákat is egyenként behívtak az igazgatóhoz. Volt, akit megfenyegettek, másoknak – nekem is – a „lelkünkre beszéltek”: „Mit akar egy ilyen okos lány a hittantól?”.

Hogyan maradtatok mégis meg a hitben? Egyáltalán, megmaradtatok sokan?

A tőlünk idősebb korosztály jobban megmaradt, főként a férfiak – akik az evangélizáció idején érettségi körül jártak, vagy fiatal felnőttek voltak. Egész életükben hűségesen megmaradtak a hitben. Volt köztük olyan, aki később, az egyetemen megkeresett és mellém állt, bátorított a vizsgáknál, vagy érdeklődött az eredményéről. Ő hívott el a szegedi Kárász utcai ifjúsági alkalomra is, ahol aztán lelkileg töltekezhettem. Ott is sok támadás érte a hívőket, voltak lányok, akiket a hitük miatt az ország összes felsőoktatási intézményéből kitiltottak. Az állam képes volt fiatal lányokból álló bibliaórai közösségre rásütni, hogy államellenes összeesküvést szőnek. Fontos volt, hogy összetarthattunk, imaközösségben voltunk, tudtuk, hogy számíthatunk egymásra. Később is számon tartottuk egymást, főként hogy ki-ki a hitben megmaradt-e? Sokan hívő emberek maradtak, de elkerültek Gyuláról, most más református gyülekezetekhez tartoznak.  Sokaknak a nevét, későbbi foglalkozását, életútját fejből sorolom ma is – ennek az az oka, hogy azóta is kapcsolatban vagyunk, évente találkozunk. Ezt nem rögtön kezdtük el persze, hiszen mindenkinek megvolt a maga életútja – de később, nyugdíjasként megkerestük egymást. Legutóbb is még tizenketten együtt voltunk.
Jelentős kontraszt volt a lelkileg is igen aktív egyetemi évek után hazajönni – az a néhány év elegendő volt arra, hogy közben itthon is korlátozták az egyházi tevékenységeket, az embereket megfélemlítették, a gyülekezet elapadt. Lelki támasznak megmaradtak a régi kapcsolatok, elsősorban Nórikával és Gyarmatiné Anikó nénivel, s megmaradt a család támogatása lelkiekben is. Nem mondom, hogy mindig egyforma intenzitással éli meg az ember az Istennel való kapcsolatot, de nem tudok olyan mélységet mondani, amiről azt kérdezném, vajon miért engedte meg Isten?

Ennyi különböző időszakot átélve, hogyan látod most a gyülekezet életét?

Amiről utóbb beszéltünk, nehéz időszak volt – most is nehéz időszak van, csak más problémákkal. Volt egy olyan időszak a gyülekezet életében, amíg nagyon hiányoltam, hogy az igehirdetésekben nem került szóba az üdvösség kérdése. Erkölcsi, életvezetési kérdésekről volt szó. Jelenleg hangzik az evangélium, és épülnek az emberek lelkileg. Ez nagyon jó. Azt azonban szomorúan látom, hogy a megújulás egyénekre bontva történik. Mindenki befelé fordul. A közösség még nem működik. Hidegek vagyunk egymáshoz. Gyermekkoromban is nagy volt ez a gyülekezet, mégis jobban ismerték egymást az emberek. Persze, ez társadalmi jelenség is, de nekünk, keresztyéneknek nem kell olyannak lennünk, mint a társadalom egésze. Ezért vagyunk gyülekezet. Szeretném, nemcsak mint gondnok, hanem mint pedagógus is, ha közelebb kerülnének egymáshoz az emberek, jobban törődnénk egymással. Nem tudok rá gyógymódot, hogy mindez magától jöjjön, természetes legyen. Talán egy Reményik-verssor illik ide: „ez a magától – ez a kegyelem”. Csak Isten építheti meg így a közösséget. Ezért imádkozunk.

Dr. Szabó Andrea