Márkus János és felesége, Marika néni
Márkus János hosszú évekig volt a gyülekezet presbitere, majd gondnoka, jelenleg tiszteletbeli főgondnok. Volt egyházmegyei tanácsos és zsinati póttag is. Feleségével, Marika nénivel 60 éve házasok.

R: János bácsi és Marika néni ez év januárjában ünnepelték 60. házassági évfordulójukat. Tetszenének először arról mesélni, hogyan kezdődött a közös életük, kapcsolatuk?
J.b.: 1947-ben Budapesten a Kálvin téri Református Gyülekezetben ismerkedtünk meg, pedig mindketten innen a megyéből származunk. Én benne voltam a gyulai református ifjúságban, SDG-s voltam (Soli Deo Gloria). Az orosz bevonulás után már nem volt szabad a városban nyíltan összejönni, de Máriafalván volt a Református Egyháznak egy óvodája, ott tartottunk ifjúsági összejöveteleket. 18-20 fiatal jött össze rendszeresen, Nagy Sándor hitoktató lelkész járt ki és vezette az alkalmakat. Budapestről, ahol fogtechnikusként dolgoztam, rendszeresen hazajártam én is hétvégente. Egy ilyen alkalommal egy hívő asszony a gyülekezetből megkérdezte tőlem: „Jancsi, hogy áll maga Jézussal?” Hebegtem, mert éppen akkor Pesten nem jártam sehova gyülekezetbe. Utána egész héten foglalkoztatott ennek az asszonynak a kérdése, vasárnap elmentem a Kálvin téri templomba. Először egy szeretetvendégségbe csöppentem be, amit időseknek szerveztek, én meg 19 éves voltam. Szeretettel elirányítottak az ifjúsági alkalmukra, és ott ragadtam. Nagyon jó közösség volt. Kapcsolatot tartottunk más gyülekezetek ifjúságával is, közös kirándulások voltak. A Zsindely-villába, Zsindelyné Tüdős Klárához jártunk csendesnapokra. Meg a Kamaraerdőbe, a Nagypénteki Árvaházba, szolgálni a gyerekek közé. Azért hívták nagypénteki-nek, mert a presbitérium egy nagypénteki gyűlésen határozta el, hogy árvaházat épít. Otthonra találtam ebben a közösségben, ott ismertem meg a feleségemet is.
M.n.: Én fiatalon Karcagon éltem, onnan vittek fel bennünket a fővárosba, mert vidéken nem volt munka. Az óbudai téglagyárba kerültem. Akkoriban két kg babot vagy egy liter tökmagolajat kaptunk fizetségbe egy hétre. Amikor jött az infláció, meg a forint bevezetése, nem tudtak tovább alkalmazni bennünket. Akkor átkerültem az Antifasiszta Menekülteket Ellátó Központba, a görög menekültek gyerekei számára létrehozott óvodában dolgoztam, de amikor megtudták, hogy templomba járok, elküldtek. Hamarosan a Fémtömegcikk Művek óvodájába kerültem. Olyan időszak volt ez, hogy ha Rákosi elvtárs azt mondta, hogy valamivel nem elég csütörtökre elkészülni, hanem hétfőre kell, akkor a munkások éjszaka, hétvégén is a gyárban maradtak, a gyerekeik meg nálunk, a gyár óvodájában. Ebben a gyárban senkit nem érdekelt, hogy járok-e templomba. Én is a Kálvin térre jártam. Egyedülálló, vidéki fiatal lány voltam, de Isten gondoskodott rólam. Az egyik presbiter, aki a gyülekezet világi vezetője is volt, (Hajdú Zoltánnak hívták), látta, hogy ott bizonytalankodom a nagy templomban. Hívott bibliaórára, és hívott magukhoz, a családjához is. Onnantól úgy mehettem hozzájuk, mintha haza mentem volna, pedig ők is szűkösen éltek. Még jegyrendszer volt. A boltos néha odasúgta, hogy menjünk be reggel nyitásra. Nem tudtuk, mit fog adni, volt, hogy egy kenyeret, vagy 2 kg krumplit adott, ilyesmiket. Úgy éltünk ezzel a családdal, mint az első keresztények. „Mindenük köz vala.” Csak itt nem az egész gyülekezettel, hanem akiket így felkarolt ez a család. Mi pedig segítettünk nekik, amiben csak tudtunk. Jánosnak is volt ilyen ajándékba kapott családja, Kaposváron.
J.b.: Igen, 1950-ben behívtak katonának, bevagoníroztak, elvittek Dombóvárra, egy félig kész laktanyába. 1954-ig voltam katona. A teleket Kaposváron töltöttük. A Göndöcs házaspár ott lakott nem messze a laktanyától, míg ki nem sajátították a házukat. Nem volt gyermekük, így felkaroltak engem. Ha én nem tudtam kimenni hozzájuk, ők hoztak nekem élelmiszert.
Göndöcs bácsi presbitere, majd gondnoka volt a gyülekezetnek. Megvádolták, egy időre be is börtönözték őt. Később, amikor rehabilitálták, a kapott pénzből épített a Balaton mellett egy nyaralót, ahol hívő családok üdülhettek. Mi is többször nyaraltunk ott. Ilyen emberek voltak. Mindkét családdal halálukig kapcsolatban maradtunk.
M.n.. János még katona volt, amikor 1953-ban összeházasodtunk. Nagy Sándor adott össze bennünket, titokban. Édesanyám még a szomszédoknak sem merte elmondani, hova mentünk, azt mondta, fényképészhez. Ami a maga nemében igaz is volt, mert ott is jártunk. Az esküvő után én hazaköltöztem Pestről. Akkor hozták létre az addigi gyermek menhelyből a gyermekkórházat, itt kezdtem dolgozni segédápolónőként, majd később szakképesítést is szereztem Szegeden. Itt dolgoztam egészen a nyugdíjba vonulásomig.
J.b.: 1954-ben, amikor leszereltem, én is hazaköltöztem. Dr. Gyarmati Ferenc sztomatológus főorvos mellett kezdtem dolgozni. Ő is református presbiter volt, az orosz bejövetel előtt főgondnok is, komoly hívő ember. Az ótemetőt is ő hozta rendbe. Ő volt a kórház első igazgatója is, a dolgozók választották meg. Volt, hogy a rendszer leváltotta, mert nem volt hajlandó belépni a pártba, de 1956-ban a dolgozók újra megválasztották. Bensőséges kapcsolatunk alakult ki. Később presbitertársak is lettünk. 1960-ban Kósa Ferenc nagytiszteletű úr kérdezte, hogy elvállalnám-e a presbiterséget. Karácsonykor tettem le az esküt. 32 éves voltam, a legfiatalabb presbiter a gyülekezetben.
R: Milyen volt a gyülekezeti élet akkoriban?
J.b.: Vallásüldözés volt, de egyben ez volt az ébredés időszaka is. Az az igazság, hogy volt ugyan egyházellenesség, de aki nem „mutyiban”, hanem nyíltan megélte a hitét, azt nagyon nem bántották. Háttérbe szorították, ahol lehetett, de nem bántották. Egyébként pedig szegények voltak az emberek, de nagyon adakozóak. A szegény parasztság 80%-a református volt. Törődtek a gyülekezettel – jó, hogy ez most kezd megint visszajönni. Aktív volt a gyülekezet. A presbiterekkel, meg más gyülekezeti tagokkal nagyon sokat dolgoztunk „társadalmi munkában”. Hétvégente pl. a temetőt gazoltuk.
M.n.: Nehéz körülmények között éltek az emberek, ez volt az az időszak, amit a kuláküldözés, elkobzások, beszolgáltatások, padlásseprés jellemeztek. De a gyülekezeti ház mindig tele volt. Sokszor jöttek ébredési emberek szolgálni, vidékről. Minden hónapban szeretetvendégség volt. Vasárnaponként feketéllett a templom környéke, pedig figyelték is a gyülekezetet.
J.b.: Nagy László ismételt kérésének engedve vállaltam el később a gondnoki tisztet, 12 évig voltam gondnok. Én nem gondoltam ezt akkor olyan nagy dolognak, egyszerűen csak dolgoztunk együtt, a gyülekezetért. Mindkettőnknek szívügye volt a gyülekezet. Egy irányba húztunk. Abban az időben indult be az óvoda, először a szentpálfalvai, ott visszakaptunk egy régi iskolaépületet. Később ez az épület kicsinek bizonyult, akkor az Újvárosi Kör épületét kaptuk meg. Amíg azt felújítottuk, addig a mostani gyülekezeti terem helyén volt az óvoda, a játszótér még azóta is megvan. Később elindult az iskola is. Tataroztuk a templomot. Harangot öntettünk annak helyébe, amit a háború alatt elvittek. Ez a harang nagyon kedves emlék nekem. Jó volt megélni, hogy a Tiszteletes úr bízott bennünk. Mondhattuk neki, hogy bátran hirdessen meg céladakozást a harangra, és úgy is volt, az emberek adakoztak. Most, amikor újra megindult az adakozás, én hálát adtam Istennek ezért. Látom, hogy van értelme. Az elmúlt években nem mindig volt ez így. Volt, hogy azt éreztem, az adományokat arra használjuk, hogy „kiszivattyúzzuk a küszöb elől a vizet, de nem fedtük be a lyukat a tetőn”. Most más a helyzet, merünk hosszú távon gondolkodni. Csoda az, hogy a gyülekezet úgy áll, hogy új építkezéseket is tervezhet. Nem emberi akarat ez, hanem Isten akarata. Visszagondolva a saját szolgálatomra, nagyon hálás vagyok a gyülekezetért és a sok áldásért. Nagyon örülök, hogy Isten úgy segített minket életünk során, hogy adni tudtunk a gyülekezetnek, és amíg Ő engedi, adunk is. Nekünk otthonunk a gyülekezet.

Dr. Szabó Andrea