2006.április 19-én kijöttem a Megyei Tüdőkórházba kivizsgálásra, mert a tüdőszűrésen egy foltot találtak a tüdőmön.

A tüdőtükrözés 25-én lesz. Mindenki rákra gyanakszik, az orvosok is!

26-án reggel a Reformátusok Lapjában a következőket olvastam: „… ügye felett pedig az Úr őrködik. Aki pedig az Ő kezében tudja az életét, annak akkor is biztonságban van a sorsa, ha csak egy lépés választja el a haláltól!”

Ebben bízva mentem be a főorvoshoz megtudni az eredményt.

NEM RÁK! Köszönöm Uram!  „Csak TBC”.

Két hete vagyok itt a fertőző osztályon. Hála Istennek jól érzem magam! Azt csinálok, amit akarok. Kimehetek sétálni a gyönyörű, óriásfákkal teli parkba, olvashatok, TV-t nézhetek, mert az én drága családom ellátott minden földi jóval. Hoztak be TV-t, rádiót. Az én kislányom minden nap meglátogat. A fiamtól egy gyönyörű, piros virágokkal teli gumós begóniát kaptam. Csudájára jár az egész személyzet! Az unokáim is mind virággal köszöntöttek anyák napján.

Itt próbálnak erősíteni. 7-2-2 szem gyógyszer, napi ötszöri étkezés. Ez nem megy, mert nincs étvágyam.

Május 10. Mai kedves énekem: 394.dicséret (Térj magadhoz, drága Sion).

12 éves koromban 1942-ben támadta meg a tüdőmet először a TBC.

Szüleimnek volt egy kis tanyájuk, ahol jószágot neveltünk, ezért minden nyarat a tanyán töltöttünk. Szüleim sokat dolgoztak, de nekünk, gyerekeknek is meg volt a feladatunk. Az én főfoglalkozásom a libák őrzése volt. Vigyázni kellett, hogy ne menjenek a vetésbe vagy a szomszédok földjére. Este aztán jóllakva, szép „libasorban” vonultak be a tanyára. Végre én is leülhettem távolabb a tanyától! Nem akaródzott felállni. Fáradt voltam. Kijött értem édesanyám. Mi van veled, kérdezte? Mindjárt besötétedik, valami bajod van? Nem, nem fáj semmim, csak fáradt vagyok-feleltem. Így kezdődött.

Abban az időben a TBC, azaz köznyelven a tüdőbaj vagy tüdővész népbetegségnek számított Magyarországon. Sokan meghaltak és mivel fertőző volt, egész családok pusztultak ki tüdőbajban. Akkor már feltalálták a penicillint, de a faluban még nem sokan hallottak róla. Isten útjai azonban kiszámíthatatlanok!

Szeghalmon- szülőfalumban-hetente csütörtökön este „Vallásos este” címmel összejöveteleket tartott a református egyház. Itt az ima, ének, rövid prédikáció mellett mindig volt egy meghívott előadó, aki valamilyen érdekes témáról szólt. Mi nem szoktunk erre elmenni, hiszen a parasztembereknek nyáron sok a dolga. A jószágot sem lehet otthagyni, meg aztán este fáradtan örültünk, hogy ágyba kerültünk. Hiszen hajnalban újra fel kellett kelnünk.

Egy csütörtökön azonban valamilyen ügyben be kellett mennünk a faluba édesanyámmal. A dolog elhúzódott, úgy határoztunk, hogy nem indulunk már ki az öt kilométerre fekvő tanyára este gyalog, hanem bent alszunk a faluban. Ha már itt vagyunk, menjünk el a vallásos estére, mondta édesanyám. Ezen az estén egy fiatal főorvos tartott előadást a tüdővészről. Elmondta, milyen tünetei vannak; – fáradékonyság, étvágytalanság, és elmondta, hogy már feltalálták a gyógyszert, amivel gyógyítható a betegség, ha időben észreveszik.

Az édesanyám azonnal „kapcsolt” és én pár nap múlva ott álltam a főorvos úr röntgen gépe előtt. Akkor még nem készítettek felvételt, csak akit az orvos látott szabad szemmel, azt állapította meg. A DIAGNÓZIS MEGSZÜLETETT: „a bal tüdőn kettő pengő nagyságú folt van, a kislánynak TBC-je van”- mondta.

Kellő felvilágosítás után gyógyszeres kezelés következett. Szegény édesanyám nagyon meg volt rémülve. Én nem tudtam felfogni teljesen a helyzet komolyságát, mivel nem fájt semmim. Még egy kicsit élveztem is a kiváltságos helyzetemet. Azt, hogy nekem megjegyzett tányérom és evőeszközeim voltak, hogy az én törülközőmet és egyéb holmijaimat senki más nem használhatta. Kint alhattam a nyitott folyosón télen is!

Közben hallottuk, hogy Balogh Mariska, az a kislány, aki a múlt évben mellettem ült az iskolapadban, meghalt tüdőbajban. Nyilván tőle kaptam el én is, de úgy látszik, az Úr Istennek még terve volt velem a földi életben, mert én két év múlva meggyógyultam!

Május 28. Közölték velem, hogy holnap hazamehetek! Nem vagyok fertőző!! Tehát megint haladékot kaptam e földi élet folytatására!

„Életem ott van Isten tenyerén
 Azért nem félek én.
 Bármi fáj nekem, mosolyog a szemem.
 Száz jajszó között is bízom vakon,
 Hitem fel nem adom.
 Rám törhet vadul ezer baj, veszély:
 Isten így szól: ne félj!
 Miért is, mitől is félhetnék én:
 Az Isten tenyerén!?”

Rozsos Istvánné
gyülekezeti tag