Az őrbottyáni intézet épületei körül már megsűrűsödtek az árnyak, amikor Juhász Zsófiával, a testi vagy szellemi fogyatékos gyerekek Zsó nénijével kiléptünk az irodából, hogy átmenjünk a főépületbe. Amint átvágtunk az udvaron, bicebóca ifjú emberke jött felénk. A tizen–egynéhány éves fiú befelé billegő térddel, sete–sután himbálva magát meg–megrángó, de boldog mosollyal bóklászott egyre közelebb hozzánk. Amikor összetalálkoztunk, megállt, jobb keze göcsörtös mutatóujját szája elé kapta és hosszasan, elnyújtottan sutyorogta: – Pssssszt! – Majd ránk tágítva kék szemét szaggatottan lökdöste ki magából a szótagokat: Ti…tok, … ti…tok, … ti…tok.
Zsó anyásan rámosolygott és szelíd mozdulattal mutatta: merre menjen tovább, még mentegetőzött is:
– Sanyókám, most engedj bennünket, Bandi bácsi előadást tart a nagy házban.
Sanyó lelkesen bólogatott, ám újra szája elé kapta ujját:
– Pssssszt… –súgta újra és újra – ti…tok, … ti…tok, … ti…tok – aztán tovább imbolygott ide–oda billegő lépteivel.
Kérdőn néztem az intézet vezetőjére, ő csak annyit mondott:
– Karácsonyra készülünk és Sanyó annyit jegyzett meg: titok, s most akivel találkozik, erre figyelmezteti.
Tíz lépésre sem volt már a nagy ház, ahol vártak rám, de ennyi is elég volt, hogy belém nyilalljon: mi, szellemileg „ép” emberek tudjuk–e így, ennyire, ilyen szívet szorító komolysággal, hogy a karácsony valóban titok. A titkok titka. Isten testet öltésének misztériuma.
Tudunk–e rá mi is ilyen őszinte szívvel készülni?
Gyökössy Endre
