Június 4-én, csütörtökön  a Nemzeti Összetartozás Napját  a  trianoni békediktátum 100. évfordulójára emlékezve 16.30-kor a Kárpát-medence református gyülekezeteiben megszólaltak a harangok.  Így templomunk harangjai is az emlékezést és az összetartozást hirdették.

Június 4-én 10 órakor a Csigakertben található székelykapunál a városi megemlékezésen vehettünk részt, ahol a történelmi egyházak lelkészei is szolgáltak.

Az alábbiakban Dr. Görgényi Ernő polgármesternek Trianoni emlékbeszédét közöljük.

 

Tisztelt Emlékező Közösség!

Ma ország-szerte és az egész Kárpát-medencében összegyűlnek a magyarok, hogy emlékezzenek és egyúttal kifejezzék a magyar jövőbe vetett hitüket és reményüket. Mi, gyulaiak is ezt tesszük ma a csigakerti székely-kapunál, amely a Magyarországtól elszakított testvérvárosunk, Kovászna ajándéka.

Emlékezzünk valamennyien arra a 100 esztendővel ezelőtti tragédiára, amely egy világégés füstölgő romjai alatt, egy békeszerződésnek nevezett diktátum képében jelentkezett és amely valójában nemzetünk halálos ítéletét tartalmazta.

A történelmi Magyarországot darabokra szaggatták. A magyar állam szétszabdalásával egy természetes földrajzi-gazdasági egységet zúztak darabokra. Magyarország területének kétharmadát veszítettük el.

Magyarország népessége 18 millió főről 7.600.000 lélekre csökkent. És ami a legfájóbb, 3.200.000 magyar ember rekedt határainkon túl, akiknek kétharmada egységes tömbben élt. 3.200.000 magyar ember találta magát egyik napról a másikra egy idegen államban, úgy, hogy ő nem költözött sehová. Úgy lettek egyik napról a másikra egy idegen állam polgárai, hogy el sem hagyták szülőföldjüket, őseik szülőföldjét.

Közülük 1 millió 600 ezer Romániába, 1 millió Csehszlovákiába, csaknem félmillió Jugoszláviába, 70 ezer Burgenlanddal együtt Ausztriába, 7 ezer pedig Fiuméval Olaszországba került. És megkezdődött az azóta több generáción át folytatódó kálváriájuk, napi szintű küzdelmük nemzeti hagyományaink és nyelvünk megtartásáért. Szinte minden magyarnak maradtak rokonai az elcsatolt területeken, akiket immár egy mesterséges határ választott el szeretteiktől.

A trianoni diktátum nem elégedett meg azzal, hogy évtizedeken át átjárhatatlan határokat húzott magyar és magyar közé, az elszakított országrészekkel együtt elragadva tőlünk nyersanyagforrásaink, termelőeszközeink döntő részét. A világháború győztesei egyenesen a maradék-Magyarország megsemmisítésére törekedtek. A diktátum korlátozta a magyar állam szuverenitását, katonai, hajózási, repülési korlátozásokat vezetett be. Miután az országot a megszálló csapatok és a tanácsköztásaság kommunista vezetői kifosztották, a diktátum még arra is kötelezte megcsonkított hazánkat, hogy 30 éven keresztül jóvátételt fizessen a győztesek számára.

Mi lettünk az első világháború igazi vesztesei, holott mi nem akartunk háborút. Sajnos még ma is vannak, akik gróf Tisza István miniszterelnököt és kormányát okolják a háborúért. Ez érzékletes példája annak, amikor egy tisztességes, becsületes, hazájához és elveihez hűséges magyar államférfit nemzedékek sora előtt feketítenek be aljas rágalmakkal.

Az igazság az, hogy gróf Tisza István miniszterelnök kifejezetten ellenezte Szerbia megtámadását. Tisza gróf a szarajevói merénylet után  Ferenc József számára felségelőterjesztést írt 1914. július 1-jén. Ebben világossá tette álláspontját, amikor így írt Szerbia megtámadásáról: „ezt végzetes hibának tartanám, és a felelősségben semmiképpen sem osztoznék”. Gróf Tisza István azonban az Osztrák-Magyar Monarchia elitjében egyedül maradt véleményével és a belpolitikailag megosztott Magyarországon sem remélhetett támogatást. A reá nehezedő nyomás miatt és az uralkodóhoz való hűsége okán végül hozzájárulását adta a Szerbia elleni háborúhoz, amely – mint tudjuk – bekövetkezett és elindította a hadüzenetek sorát, berobbantva az első világháborút. Tisza István jól látta: ez végzetes hiba volt. Végzetes hiba Magyarország, a magyarok számára, akiknek részt kellett venniük egy olyan háborúban, amelyen akkor sem nyertünk volna semmit, ha a győztes oldalon harcoltunk volna.

A harcok vége nem a sokak által vágyott békét hozta el. A háborús évek addig sosem látott mértékű szenvedése után újabb gyötrelmek vártak nemzetre és egyénre egyaránt. Volt, akinek idegen megszálló katonaság jutott, volt, akinek kommunista terror, és volt, akinek mindkettő. Teljesen széthullott az addigi világ. Jött helyette létbizonytalanság, éhezés, politikai káosz és bizony halálos világjárvány is, a spanyolnátha. Majd következett az országvesztő „békeszerződés”.

A magyar embernek száz év elteltével is fáj Trianon. De mégsem reménykedhetünk más nemzetek őszinte együttérzésében. A XX. században ismerhette, tapasztalhatta meg a világ azt a rendet, amelyben a meghirdetett elvek magasztosak, a célok felemelőek, a valóság pedig kiábrándító, mert köszönő viszonyban sincs a hangoztatott értékekkel, a döntések csak az érdekeken alapulnak. Ez az új világrend brutálisan jelent meg a magyarság számára az első világháború után. A magasztos wilsoni elvek, különösen a nemzeti önrendelkezés elve, az Osztrák-Magyar Monarchia népei autonóm fejlődésére vonatkozó ígéret a ránk kényszerített döntések tükrében csak üres szólamoknak bizonyultak. Nézzünk szembe a tényekkel! Minden szomszédos ország, egytől egyig a trianoni diktátum nyertesei közé tartozik. Még a háborút kirobbantó Ausztria is! Hogyan várhatnánk tőlük megértést, együttérzést, főképp támogatást, hiszen nekik Trianon a gyarapodást hozta. No és a rettegést attól, hogy egyszer elveszítik az ebül szerzett jószágot. A nagyhatalmak pedig? A második világháborúban megtanulhattuk, hogy a nagyhatalmak támogatásának nagy ára van. A nagyhatalmi logika pedig ma sem mellettünk szól. Ezt jól megvilágítja az az érvelés, amelyet egy földrajztudós hallott egy amerikai kollégájától. „Mi Washingtonban tudjuk, hogy Trianonban vették el Magyarország területének kétharmadát. S ezek a területek ma hét másik országhoz tartoznak. Azt is tudjuk, hogy a magyarokat ért igazságtalanság sokaknak fáj. De ismer olyan államot valaki, amelyik egy ország igazsága érdekében hajlandó lenne hét másik országgal szembekerülni?”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az Európai Unió sem védi olyan mértékben az őshonos nemzeti kisebbségek kollektív jogait, mint ahogyan az elvárható lenne a fennen hangoztatott európai eszmék tükrében. Egy fősodorbéli, magát européernek tartó tipikus uniós politikus kötelező jelleggel lobogtatja a szivárványos zászlót, amellyel a szexuális kisebbségek feltétlen tiszteletét és jogvédelmének elsőrendű fontosságát fejezi ki. Ám esze ágában sincs lobogtatni a székely zászlót és tiltakozni az ellen, hogy annak használata a XXI. századi Romániában büntetést von maga után.  Nos, ennek az európai elitnek megbecsült és kitüntetett tagja az a román államelnök, aki azzal kívánta megalázni szintén román politikai ellenfelét, hogy magyar nyelven köszönt neki. Ez az atrocitás is rávilágított arra, hogy a környező országokban a mai napig csak másodrendű állampolgárok a magyarok. Egyénileg és közösségben egyaránt. Ezért hát, mivel nemzetiségi kérdésekben valódi partnerségre, belátható időn belül, nyilvánvalóan nem számíthatunk, be kell látnunk, hogy csak és kizárólag egymásra számíthatunk, mi, magyarok a határon innen és túl.

A magyar embernek száz év elteltével is fáj Trianon – mondtam az imént. Jól hangzik, mert jó volna, ha így lenne. De világosan kell látnunk, hogy nem mindannyiunknak fáj Trianon. Sajnos sok honfitársunk van, aki nem tartja szükségesnek az emlékezést, sőt, szükségtelen múltba révedésnek tartja. Közülük sokan megtagadják határon túli magyar testvéreinket is. Románnak, szlováknak, szerbnek nevezik a nagyhatalmak döntése miatt idegen országban élő nemzettársainkat. Ezzel pedig csak arra szolgáltatnak bizonyítékot, hogy Trianon nem a múlt. Trianon velünk él ma is. Az erdélyi, partiumi magyar románnak titulálása hétköznapi Trianon. A felvidéki magyar szlováknak nevezése hétköznapi Trianon. A délvidéki magyart szerbnek hívni, hétköznapi Trianon. Mert újból és újból határt von magyar lélek és magyar lélek közé. Ez pedig biztosan nem vezet jóra. A történelmi Magyarország feldarabolásához vezető okok között ugyanis vitathatatlanul ott van az az átkos széthúzás és gyűlölködés, amely a dualizmus-kori magyarságot jellemezte. Ma is láthatunk hasonló tüneteket. Ha ez így megy tovább, megkérdezhetjük magunktól – Ady után szabadon -: nekünk Mohács és Trianon kell? Nem tanulunk a történelemből?

Csak az isteni gondviselésnek köszönhetjük, hogy Gyula város nem került a határ túlsó oldalára. Ezért különösen fájó, amikor gyulai embertől hallom, hogy románnak nevezi az erdélyi magyart. Azt az erdélyi magyart, aki nemzedékek óta – sokszor reménytelennek tűnő – küzdelmet folytat magyarsága megőrzéséért. Azt az erdélyi magyart, aki a hétköznapokban is küzd azért, hogy ő és gyermekei Arany János nyelvén szólhassanak, megértsék Márai Sándor regényeit. A hétköznapokban is küzd azért, hogy érzelemvilága együtt szárnyaljon Erkel dallamával, Bartók és Kodály zenéjével. A hétköznapokon is megküzd azért, hogy jelenlegi határainktól távol is megőrizze és utódainak átörökítse, sőt, gyarapítsa a magyar kultúrát.

Tisztelt Emlékező Közösség!

Ma ország-szerte összegyűlnek a magyarok, hogy emlékezzenek és kifejezzék a magyar jövőbe vetett hitüket és reményüket. A hitünket az táplálja, hogy száz év után is itt vagyunk mi, magyarok, akiket a kis-Trianon palotában nemzetként halálra ítéltek. Sok munka és küzdelem árán túléltük az elmúlt száz év megpróbáltatásait. Köszönet ezért szüleinknek, nagyszüleinknek és az ő felmenőiknek!

És ezeréves államalkotó nemzet tagjaiként, megfogyva bár, de törve nem, ott vagyunk, még mindig ott vagyunk a Hargitán is, Kassa gyönyörű városában is, ott vannak a magyar gyermekek a kárpátaljai Gyula község óvodájában és még mindig műveljük a délvidéki szőlőket is.

Abban egyek vagyunk, mai magyarok, hogy mindannyian békében kívánunk élni a szomszéd népekkel. Csak saját magunkkal nem tudunk megbékélni. A jövőbe vetett reményünket márpedig a nemzeti összefogás táplálná leginkább. Erre van ma a legnagyobb szükség.

Idézzünk fel egy képet a nemzeti egység nagyasszonyától, Jókai Annától. A remény ablakán kitekintve felidézte egy Trianon-szobor avatóünnepségét, melynek során a fáklyák fényében meglátta Trianon szimbólumát: egy lecsonkolt női szobor volt, amelynek hiányzik a karja és a lába. Azt érezte, hogy bár a szobor jól kifejezi a fájdalmat, amit egy test a tagok levágása miatt átél, de ha ez mégis így van, ha mégis ez Trianon szimbóluma, akkor a dolog reménytelen. Mert a lecsonkolt végtagok a szemétbe kerülnek, ahol elpusztulnak. A megmaradt test pedig nyomorék. Ezért ez nem lehet Trianon szimbóluma. Ám Jókai Anna jó sorsa úgy hozta, hogy végül rátalált arra az alkotásra, amely méltó művészeti eszközökkel jeleníti meg a ma 100 éve történt tragédia következményeit. Innen már az írót idézem.

„…egy fiatal erdélyi keramikusasszony…Józsa Judit formázott meg egy olyan szobrot, melynek Magyarország- Anyaország volt a neve. Szép fiatal nőt ábrázolt, akinek az arcán a szomorúság alatt ott bujkál az örökösen reménykedő mosolygás. Fején van a magyarok ősi koronája, ölében egy csecsemő. És körülötte – ez volt nekem a csodálatos, amit én is éreztem – körülötte ott vannak a fiai és a lányai: szimbolikusan a Délvidék, Erdély, Kárpátalja, Felvidék; fiúk, lányok a megfelelő népviseletben. Körbeveszik az anyát, és fogják a szoknyáját. Az anya feléjük nyújtja a szabad kezét, de ez nem elég, mert a gyermekek egymást is kézen fogják. Ez az a szimbólum, amiben hiszek. Számomra az igazságtalan trianoni esemény úgy tud életadóvá válni, ha azt érzem, hogy az országhatárokon kívülre szakadt magyarok úgy viszonyulnak az anyaországhoz, mint gyermek az anyához. Élnek, messze vannak, de összetartanak.„

Tisztelt Emlékező Közösség! Gyulaiak!

Ez a kép éljen bennünk is, ha Trianonra gondolunk. És cselekedjünk is ennek megfelelően.