KrisztovanMartonKrisztován Márton, Gyulán született 1997-ben. Az Erkel Ferenc Gimnázium másodéves, emelt angol tagozatos tanulója, IFI csoportunk tagja: „Szeretnék úgy élni, hogy ne csak vasárnap, ne csak szóban, hanem a hétköznapi cselekvéseimben is ott legyen az ige.”

Mennyire tudják az osztálytársaid, hogy hívő reformátusnak vallod magad?

Tudják, bár nem verem nagydobra, de nem is rejtegetem, azt mondhatom, hogy apránként jönnek elő olyan kérdések, amelyekből kialakul az emberről valamilyen kép. Legtöbbször irodalom órákon merülnek föl Istennel kapcsolatos kérdések, pl. amikor a felvilágosodás időszakát vettük, felvetődött, hogy hogyan keletkezett a világ. Ilyenkor megkérdeznek, hogy én hogy gondolom és van, aki viccelődik azon, hogy Isten teremtette a világot, de ugyanakkor egy barátom, bizalmasan hozzám fordult megoldhatatlannak tűnő problémájával. Azt válaszoltam neki, hogy én nem tudom megoldani, de tudom, ki tud segíteni. Azt tanácsoltam, hogy kérését foglalja imába és mondja el Istennek. Ő pl. elmondta, hogy nincs baja ezzel a dologgal, és valamilyen szinten hisz abban, hogy valaki teremtette a világot. Hetente egyszer-kétszer biztosan előkerül a vallással, vagy Istennel kapcsolatos kérdés, és minthogy ismerik hovatartozásom, megkérdezik a véleményemet.
Kérdéseikből (pl.: akkor te most szüzességi fogadalmat tettél?) kiderül, hogy szinte fogalmuk sincs az egyházakról, vagy a felekezetekről. Tudásukat az amerikai filmekből merítik, amelyekben rutinszerűen kompromittálják a papokat és az egyházat, de a tényeknek nem olvasnak utána, még az interneten sem, a számítógép információs lehetőségeit nem használják ki, csak közösségi portálokat látogatnak, zenét hallgatnak és filmet néznek rajta. Azt látom, hogy a mai tizenévesek más téren sem hatolnak a dolgok mélyére, pl. az iskolában, az órákon sem mindig igyekeznek memorizálni, amit hallanak, és otthon sem tanulnak.
Egy katolikus neveltetésű lány mondta egyszer, szintén filmekre hivatkozva, hogy neki az egyház nem tetszik, mert romlott, és nehezen viseli a templomban, amit kötelezően kell csinálni, tehát nem Istennel, hanem az egyházzal van problémája. Gyakran hangzanak el ilyesfélék: imádkozz, hogy ne írjunk dolgozatot, vagy megkérdezik, hogy mikor, hogyan kell imádkozni. Jellemző erre a korosztályra, hogy amikor ebben a témában információkat szeretnének begyűjteni, akkor igyekeznek gúnyosan, megbotránkoztatóan beszélni, provokálni. Valószínű, hogy ezek mögött őszinte kíváncsiság van, amit a többség véleménye miatt nem mernek nyíltan felvállalni. Amikor a bizonyságtevő videómat föltettem az internetre, akkor többen biztattak, helyeselték, hogy felvállaltam. Voltak, olyan református vallásúak, akik örültek, hogy egy másik reformátusra találtak bennem.

Hogyan látod saját korosztályodat, mi érdekli őket, milyen céljaik vannak?

Ezen gyakran elgondolkozom, mert sok olyan dolgot látok, amivel nem tudok azonosulni. A diákok legalább hetven százaléka nem tanul rendesen, puskákat készítenek, azokra próbálnak támaszkodni, akik becsületesen tanulnak, és sokszor belerángatják őket a bajba, sokan az iskolát is kerülik. Általában nincsenek céljaik, úgy gondolják, hogy valahogy letudják az iskolai éveket, azután majd lesz valahogy, a szüleik úgyis eltartják őket. Hét közben számítógépezéssel, jobb esetben sporttal töltik az időt. Hét végén este fölmennek a városba bulizni, lerészegedni. Ha órákon irodalmi művekről tanulunk, nem tudják komolyan átgondolni azok üzenetét. Nem fejlesztik értékrendjüket, nemcsak Istenben nem hisznek, de elveik sincsenek. Az a fontos számukra, hogy „jó fejek” legyenek, és azt csinálják, amit a többiek, ráadásul úgy gondolják, ettől lesznek egyéniek. Nem gondolkodnak távlatokban, a múlt csak keveseket érdekel, a jövőből, meg legfeljebb a holnap. Semmit nem vesznek komolyan, az „ahogy lesz, úgy lesz” jelszóval élik mindennapjaikat.

Mit jelentett hitre jutásodban, hogy reformátusként nevelkedtél?

Reformátusnak neveltek, a Magvető Iskolába jártam, a hittanórákat, amelyeken sokat énekeltünk, játszottunk, szerettem. Konfirmáltam, mert a családban mindenki konfirmált. Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy amit a református iskolában, a konfirmációban kaptam, az olyan tudás, olyan kapaszkodó, amit nagyon sokan nem kaptak meg. A családi környezet és múlt – Kósa Ferenc, gyülekezetünk egykori lelkipásztora dédapám – és az iskolában kapottak adták azt az alapot, amelyre Isten munkája épült bennem.

Hogyan kapcsolódtál be a gyülekezet életébe, hogyan lettél ifi-munkás?

A konfirmációs csoportunk nem maradt együtt, nekem azonban hiányzottak a lelki alkalmak és elkezdtem a vasárnapi istentiszteletekre járni, ekkor szólítottak meg az ÖFI-sek és az IFI-sek, akik látták a videómat. Így csatlakoztam a gyülekezet Ifjúsági Csoportjához. Idővel Baráth tiszteletes úr biztatására hárman – Téglás Gergővel és Elek Marcival – jelentkeztünk egy ifivezető klub tanfolyamra. Erre a tanfolyamra, amelyet a Budapesten, a Ferencvárosban levő Pince A30 nevű keresztyén ifjúsági klubban tartanak, havonta egyszer járunk. Célja a lelki vezetők új generációjának kinevelése, olyan fiatalok kiképzése, akik alkalmasak lesznek a hosszú távú ifjúsági szolgálatra.
Magam részéről szeretnék a mai tizenéveseknek egy másfajta életformát fölmutatni arra, hogy nemcsak az céltalanság és a hétvégi részegeskedés töltheti ki életüket. Szeretném, ha a bizonyságtételemben megfogalmazottak szerin tudnék élni, különösen vigyázva arra, hogy egyes mindennapi helyzetekben, hogyan reagálok arra, ami körülöttem történik. Például, ha dolgozatírás előtt nem készültek egyesek, akkor próbálom őket megnyugtatni, vagy nem nevetek a mások kárára elhangzott gúnyolódó poénokon. Úgy élni, hogy ne csak vasárnap, ne csak szóban, hanem a hétköznapi cselekvéseimben is ott legyen az ige.

Kósa Ferenc