Az én Bibliám Jelenleg a revideált új fordítás (RÚF), pár évvel ezelőtt kiadott legolcsóbb, papírfedeles verzióját forgatom legtöbbet, védőborítóval egyelőre jól bírja. Egyébként az első, amit a gyerekeknek szóló verzió után olvasni kezdtem, a kis kék „gedeonos” Újszövetség volt, amit, bár nem egyházi iskolába jártam, de felsős magyartanárom hatására kezdtem olvasni. Ahogy irodalomórán tanultunk a Bibliáról, a tanár néni megemlítette, hogy neki megadatott, hogy már az egészet elolvashatta, ezután fogtam hozzá én is, bár azt nem tudom, akkor meddig jutottam. Igazán olvasni kb. hét éve kezdtem, a megtérésem után csak úgy „ittam” Pál leveleit. A napi rendszeres olvasást a bibliaolvasó „kaller” (értsd: kalauz) szerint szoktam meg, de az egyik évben végigvehettem egy egyéves vezérfonal szerint is. Bár nem bírtam a tempót a kiadott rend szerint, mégis nagyon érdekes volt, hogy időrendileg összetartozóan voltak az igerészek összeválogatva, tehát pl. a Dávidról szóló leíró szakaszokhoz az ő zsoltárait közvetlenül olvashattuk, vagy az evangéliumokat párhuzamosan. Nagyon hajtósan kellett a főiskolán is haladni, ahol kb. tíz hónap alatt, olvasónaplót írva, kellett az összes bibliai könyvet kiolvasni. De az is építő volt, akkor még éjjel a buszt várva is az 5 Mózes-t „faltam”. Diakónushallgatóként több tantárgyból a Bibliát használtuk tankönyvként is, más iskoláimban nem mindig vettem ilyen örömmel kézbe tankönyvet, de a Szentíráshoz sok személyes élmény is fűz, megszólító igék, útmutatások, feloldozások, ujjongások. Sajnos azóta olyan időszakom is volt, amikor a hétköznapi pörgésben, ezt utólag látom, hogy sokszor csak olyan „gyorsétkezde” módszerrel vettem magamhoz a reggeli lelki táplálékot, nem is voltam lelkileg stabil. Az egyik legmegragadóbb igerészem pedig a Fil. 3,7-14. Bár emlékeztetőnek néha egy szó is elég. A kedvenc szavam a Bibliában az „annakokáért” (Fil 2,5 Károli ford.), ez ugyanis emlékeztet arra, hogy utána a Krisztus-himnusz olvasható, mert amit Ő tett értem, az nem hagyhat hidegen.

Elek Márton Attila