“Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehér ruhában, ahol előbb Jézus holtteste feküdt; az egyik fejtől, a másik pedig lábtól. Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették. Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom. Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester.”

(János 20,11-16)

(…)

Ez a szomorú sírkert mintha egyszerre Édenné változna… Jézus nevén szólítja Máriát. Mária pedig felismeri az Urat, és válaszol: Rabbuni – ami azt jelenti: Mester. Az édenkert nem attól volt édenkert, hogy ott szebbek voltak a fák, mint máshol, hanem attól, hogy ott Isten közelsége olyan volt, mint sehol máshol. Isten megszólította az embert, s az ember válaszolni tudott. Isten ismerte az embert, és az ember tudta ezt. Ezért válik most ez a sírkert Édenné. Pál apostol Jézus Krisztust „utolsó Ádámnak” nevezi (1 Korinthus 14,15), s a Római levélben ezt írja: „Ha annak az egynek a vétke miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és ajándéka még bőségesebben kiáradt az egy ember, a Jézus Krisztus kegyelme által sokakig.” (Róma 5,15). Az édenkert teremtője nem engedte, hogy végleg elszakadjunk Tőle. Vétkeink borzalma, a halál kínja nem tarthatta Őt vissza attól, hogy jöjjön és visszaszeressen abba az egymást értő közösségbe.

A feltámadott Úr a sírkert Urává is lesz. Ura nevén szólítja Máriát. Az asszonyt, akinek élete hordozta a vétket, az embert, akit Isten megajándékoz.

„Mária” – hangzik, s ez a név magában hordozza azt is, hogy „ismerlek téged, tudom, hol és ki vagy, az enyém vagy, szólok hozzád, s te válaszolhatsz”. Ebben a sírkertben itt van az Éden, mert itt van Isten, a győztes Krisztusban. Nevén szólítja az embert, mert ismeri, és megharcolt megváltását ki akarja rá terjeszteni.

S itt van az Éden, mert az ember megérti Isten szavát és válaszolni tud. Mária, aki néhány pillanattal ezelőtt még nem tudta azonosítani az Urat, neve hallatán megfordul, s már tudja, hogy ki szól hozzá. „Rabbuni, Mester” – mondja, s ez több egyszerű megszólításnál. Benne van, hogy Mester vagy, aki megszabadított vétkeimtől, aki ismer, akié vagyok, s akinek válaszolhatok.

Ettől Éden az Éden. Hogy Isten és ember újra megismeri egymást. S ilyenek vagyunk belül az Édenen.

Ez a sírkerti Éden mégsem teljesen olyan, mint az az első. A jézusi sírkertben történt feltámadás óta ennek az édenkertnek nincsenek határai, nem veszi körbe négy folyó.

Ott és akkor van, amikor meghalljuk, hogy a Szentháromság Isten nevünkön szólít, s mi életünk engedelmességével válaszolunk.

Ő megteszi, mert győzött bűnön és kárhozaton, halálon és pusztuláson. S mi megtehetjük, mert ebben a győzelemben értünk is meghalt és feltámadt. Engedjük, hogy ezen a húsvéton ne csak kertjeink szépségében gyönyörködjünk, hanem átéljük a határtalan édenkert valóságát is.

Dr. Bodó Sára

Debreceni Református Hittudományi Egyetem
rektorhelyettes, tanszékvezető,
egyetemi docens

forrás: ttre.hu