Összefoglaló a 2018. december 5-i, szerda esti bibliaóráról Baráth János lelkipásztor testvérünk szolgálatával.

Galata 6, 1-5.

A mostani alkalommal Isten arra tanít bennünket, mint gyülekezetet, hogyha egymás épülésére akarunk lenni, akkor meg kell tanulnunk egymás terhét hordozni. Az ennek megértéséhez választott ige azonban nem látszik egyszerűnek, hiszen a 2. és az 5. vers tartalma, mintha ellentmondásban lenne egymással. Egyik oldalról azt mondja Pál apostol, hogy „egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be Krisztus törvényét”, de három verssel később már azt olvassuk, hogy „mindenki a maga terhét hordozza”.

Sohasem szabad azonban megijednünk, ha úgy tűnik számunkra, hogy a Szentírásban ellentmondás van, mert biztosan feloldható. Amikor egy nehéz igének a megértéséért kell megküzdenünk, akkor azt az igét az Úristen valószínűleg azért adta nehéznek, mert azt akarja, hogy jobban elmélyedjünk benne. Miért nincs tehát ellentétben a két mondat? Azért, mert a görög szöveg, amelyen az Újszövetséget írták, két különböző szót használ a teherre. Amikor egymás terhét említi Pál, akkor súlyos, nyomasztó teher a szó jelentése.  A „mindenki maga terhe” esetében pedig egy olyan kifejezést, amely mindnyájunk számára ismert, a „porciót”. Ez afféle személyre szóló adag volt, amit a katonák is kaptak, és a málhás zsákban cipeltek.

A felolvasott igeszakaszban Pál apostol arra hívja fel a galatabeli gyülekezet figyelmét, hogy felelősek vagyunk egymásért. A teherhordozásban – amire most fókuszálni fogunk – az a teher is beletartozik, amikor a másik vétkezik, mert életünkben a bűn is nagy teher. Nem szívesen értünk egyet ezzel, de ki meri azt mondani, hogy a bűn terhét nem hordozza életében. Pál útmutatást ad arra, hogy ha a gyülekezeten belül történik ilyen eset, pl., ha tetten érnek valakit valamilyen bűnben, akkor azt hogyan kell rendezni: „Ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel”. Így kell viszonyulnunk ahhoz, amikor más bűnének a terhét is hordoznunk kell, mert bizonyos szempontból közünk van hozzá. Ez azért nagyon nehéz, mert sok ember életében vannak olyan bűn terhek, amiket ő nem gondol annak.

Ha ilyen helyzetben kell lépnünk, akkor nagyon fontos, amit az apostol mond: „szelíd lélekkel” tegyük, és ezt háromszor aláhúzva jegyezzük meg. Álljunk Krisztus elé, úgy mérjük meg magunkat, mielőtt tennénk valamit. Mert ha nem Krisztus szerint cselekszünk, akkor bizony nem leszünk szelíd lelkűek, hanem kioktatók. De milyen terheket kell közösen hordanunk? Isten azt mondja, hogy földi életünkben vannak olyan terheink, amelyeket egyedül kell hordoznunk, de vannak olyanok is, amelyek meghaladják teherbíró képességünket. Azt szoktuk mondani, hogy Isten nem tesz ránk nagyobb terhet, mint, amit el tudnánk hordozni, csak éppen azt nem vesszük észre, hogy Isten, amikor ránk teszi a terhet, bekalkulálja, hogy csak úgy bírjuk el, ha annak hordozását másokkal megosztjuk.

Mások terheinek hordozása tehát azt, amikor észre vesszük, hogy valaki roskadozik a terhei alatt, és baja, szenvedése nem közömbös számunkra. Akár anyagi terhei, akár lelki megpróbáltatásai, akár bűn terhei vannak, nem mondhatjuk azt a gyülekezetben, hogy nincs közünk egymáshoz. Esetleg úgy érzed, hogy nem segíthetsz, mert a saját terheid nehezebbek annál, mint amit el tudsz hordozni. Hogy mit tudunk és mit nem elhordozni, arra nincs szabály, de mit mond Isten? Azt, hogy ha kiáltasz hozzám, meghallgatlak (Zsolt. 91, 15.).  Istennel való kapcsolatunk arra tanít bennünket, hogy imádság által vigyük Isten elé dolgainkat! De arra is tanít a Szentírás, hogy, ha a másik a hitbeli testvéred, akkor merd neki föltárni nyomasztó gondjaidat. Vajon milyen gyülekezet vagyunk mi? Hajlandók vagyunk-e mások terheit felismerni, észrevenni és segíteni? Sőt még nehezebb kérdés, hogy, amikor mi roskadozunk a terhek alatt, merünk-e segítséget kérni? Meg kell tanulnunk leadni a jelzéseket, még akkor is, ha ilyen esetben nagyon kiszolgáltatottnak érezzük magunkat.                                  >>>

Sokan azért nem mernek a lelkészhez sem fordulni, amikor lelki válságban vannak, családi gondok bántják, szenvedélybetegséggel küzdenek, vagy lehetne még sorolni a bajokat, mert rögtön arra gondolnak, hogy mit fog hozzá szólni a lelkész. Mint, ahogyan az orvos sem háborodik fel azon, ha felkeresik a betegek, úgy a lelkipásztor sem fogja elítélni azt, aki segítséget kér tőle. Ugyanis tudja, hogy Isten előtt ő is bűnös és nyomorult ember, és bármikor kerülhet nehéz élethelyzetbe. Mindenki juthat nyomorúságba, anyagi gondok szorításába, feloldhatatlannak tűnő lelki válságba, akár Istennel kapcsolatban is. Lehet, hogy olyat tettünk, vagy tettek családunk tagjai, amiket szégyellünk elmondani, feloldhatatlan problémák tornyosulnak előttünk. A Szentírásban benne van, hogy az ember milyen mélyre tud süllyedni, sokszor szörnyülködünk a világról szóló híradásokon, de semmi újat nem látunk, mert a Biblia már bemutatta, hogy az Istentől elszakadt ember mire képes. Éppen ezért, merjünk segítséget kérni, akár lelki vagy családi problémáink, akár anyagi gondjaink vannak.

Ez nem azt jelenti, hogy amikor leadjuk a jelzést, akkor egy pillanat alatt mások megoldják helyettünk a problémáinkat. Ami terhet az Úristen ránk tett, abban benne maradunk, de onnan kezdve lesznek mások, akikkel közösen fogjuk hordani. Senki sem tudja saját erőből megoldani a másik ember életének a problémáját, de a megoldásban eszközök lehetünk, és milyen jó, hogy ezt tudjuk. A keresztyénség éppen ebben különbözik minden mástól, hiszen Krisztus a megoldás, Ő mondja: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és megnyugvást adok nektek (Máté 11, 28.).

Meg kell tanulnunk Istentől segítséget kérni és segítséget nyújtani is. Ezért amikor odamegyünk Istenhez, akkor a mi mennyei Atyánk, a mi megváltó Krisztusunk számtalan olyan dolgot tud adni, amivel még, ha a körülményeink nem is változnak, de már sokkal könnyebb lesz vinni az élet terheit. Ezért kérdés az, hogy komolyan vesszük-e, hogy mehetünk a terheinkkel Krisztushoz, mert miután Krisztushoz mentünk a terheinkkel, akkor lehet kérni, hogy: Uram! Mert az imádság az a legfontosabb, amivel hordoznunk kell egymás terhét egy életen át. Az Úristen mindig „konkretizál”, azaz ad mellénk olyan valakit, akin segíteni tudunk pl. egy lelki beszélgetéssel, egy együtt érző kézfogással, egy látogatással, anyagi segítséggel, időnk odaszánásával.

Van azonban olyan helyzet, amelyben nem kell segítenünk. Pál apostol ugyanis azt mondja, hogy mindenki a maga terhét, „porcióját” hordozza, ami reá van szabva, azt ne adja át másnak. Ilyen esetben azzal segítünk, ha nem segítünk. Döbbenetes ez a mondat, pedig ez a valóság, és ez is nehéz feladat, mert lelkiismeret furdalással járhat. Van, amikor a segítség önállótlanságra, kiskorúságra nevel, és a segítség megtagadása vívódásokat, álmatlan éjszakákat hozhat, mert nem vagyunk biztosak benne, hogy jól tettük-e, esetleg úgy gondoljuk, hogy keményszívűek voltunk.  Egymás terhének hordozásával mindez vele jár, hibázhatunk is, de az a Krisztus, aki irgalmas és kegyelmes, könyörül rajtunk, és újabb és újabb lehetőségeket ad.

Nagyon fontos dolog tudnunk, hogy egymás terhének hordozásához az Úristen társakat ad. A Szentírást olvasva azt látjuk, hogy Jézus is kettesével állította szolgálatba tanítványait (Luk. 10, 1.), így volt ez az ősgyülekezetben is. Társakra van szükségünk, akik mellénk állnak, támogatnak, segítenek. És igazából ezért is találta ki Isten a gyülekezetet, az anyaszentegyházat, mert így akarta a szükségeket betölteni, és így akar bennünket tanítani.

Gyülekezetünkben számos szép példája van annak, hogyan segítjük egymást, de azért van még mit tanulnunk. És van azon a téren is mit tanulnunk, hogy merjünk jelzést leadni, és jó helyen segítséget kérni.

Egymás terhét hordozzátok, így töltsétek be Krisztus törvényét, mindenki pedig hordja a maga terhét. Isten pedig az ő igéje és bölcsessége által adjon nekünk vezetést és útmutatást, hogy e kettő között mindig tudjunk különbséget tenni.

Hangfelvételről lejegyezte Zielbauer Mihályné

Összefoglalta Kósa Ferenc