Dr. Csordás Attila állatorvos, gyülekezetünk presbitere: Nagy volt a kontraszt, ezért nem éreztem magam annyira otthon, de úgy gondoltam, hogy hoztam valamit magammal és ebben a gyülekezetben még lesz dolgom.

Nagyszalontán születtél, Nagyváradon és Temesváron tanultál, hogyan lettél gyulai lakos?

Temesvári egyetemi éveim alatt három éven át, nyaranta két-három hetet dolgozhattam a Gyulai Állatkórházban. Megismertem és megszerettem az ott folyó munkát, a kollégákat, Ökrös doktor úr pedig fölajánlotta, hogy a diploma megszerzése után bevesz a csapatba. Feleségem, Kati szintén szalontai származású, ő Kolozsváron a Babes-Bólyai Egyetemen végzett magyar-angol szakon, most a Magvető Iskolában tanít. Kisgyermekkorunkban a szalontai templomkertben találkoztunk először, majd más-más irányba tartott az életünk, később, felnőttként Gyulán ismerkedtünk meg, és kötöttünk házasságot. Itt született hét évvel ezelőtt Orsi lányunk is.

Pályaválasztásodban bizonyára nagy szerepet játszott, hogy szeretted az állatokat.

Gerald Durrell, a híres zoológus, író könyvein nevelkedtem, és valamilyen, az övéhez hasonló pályafutásról álmodoztam, ezért elsősorban a biológusi pályát vettem célba. Már a középiskolát is azért jártam Nagyváradon, mert magyarul akartam a biológiát tanulni, ezért tizenöt éves koromtól – bár közel voltam Szalontához és hetente haza jártam – meglehetősen önálló életet éltem.

Az egyházzal hogyan kerültél kapcsolatba, tulajdonképpen beleszülettél a szalontai gyülekezetbe?

Igen, így is lehet mondani, mert reformátusként éltünk Nagyszalontán, kisgyermekkoromtól fogva énekeltem az egyházi gyermekkórusban. Konfirmáltam, bibliaórára, kisköri ifjúsági alkalmakra jártam, de csak később erősödött meg bennem az a gondolat, hogy meg kell ismernem és bele kell kapaszkodnom Krisztusba. Még középiskolás koromban egy olyan álmot láttam, amely arra ébresztett rá, hogy életem nagy kérdésire csak Isten adhat választ, egyedül nem vagyok rá képes. Ettől kezdve nagyon szerettem volna megismerni azt a Krisztust, aki én érettem is feláldozta életét. Ez az egész, gyermekkoromtól fogva, tulajdonképpen egy folyamat volt, amely elkísért egyetemista koromig.

Temesváron biztosan sok energiádat lekötötte az egyetem, ráadásul itt már románul kellett tanulnod, mindezek mellett sikerült hitbeli kapcsolatokat is találnod ebben a nagyvárosban?

Temesvár akár fordulópontnak is mondható életemben. Való igaz, hogy az idegen nyelven való tanulás – tekintve, hogy román tudásomat nagyon hézagos volt – eleinte sok erőmet lekötötte. Működött ott egy nagyon jó, kétharmad részben katolikusokból, egyharmad részben reformátusokból álló magyar egyetemista csoport, akik jó evangelizációs alkalmakat, jó beszélgetéseket hoztak össze, és erős dicsőítő munkájuk is volt. Szerettem oda járni, és ott értem meg a bizonyságtételre, arra, hogy megvalljam hitemet. Azelőtt inkább azt tudtam, hogy hová nem akarok tartozni, de innen kezdve már tudtam, hogy hová akarok tartozni. Akkor végleg átadtam az irányítást életemben Istennek, minden olyan csodálatos, szinte eufórikus volt. Másfél évtized elteltével, most úgy érzem, hogy az Úr munkába állított és el kell fogadnom minden szolgálatot, amelyre hív. Igyekszem tehát a szakmám művelése mellett a gyülekezetben is megtalálni a feladataimat.

Amikor Gyulán letelepedtél, nyilván megkerested a református gyülekezetet. Milyen benyomásaid maradtak az első alkalmak után?

Igen, rögtön eljöttem a vasárnapi istentiszteletre, és kerestem a hétközi alkalmakat is. Vegyes érzéseim voltak a tapasztaltak alapján, mert Temesvárról egy nagyon erős lelkiségű ifjúsági körből csöppentem ide, az akkori templomi igehirdetés világába. Nagy volt a kontraszt, ezért nem éreztem magam annyira otthon, de úgy gondoltam, hogy hoztam valamit magammal és ebben a gyülekezetben még lesz dolgom.

Végülis hogyan sikerült illeszkedned a gyülekezet életébe?

Presbiter vagyok és nagyon jó kapcsolatom alakult ki a presbiter testvérekkel és Baráth tiszteletes úrékkal is. Tagja vagyok a diakóniai bizottságnak, ahol képzett szeretetszolgálati munkatársak vannak, tanulom ezt a munkát, de lehet, hogy nem ez az én igazi szolgálati területem. Nagyon szeretek részt venni az énekszolgálatokban, hiszen ez visszanyúlik gyermekkoromig. Amennyire csak tudok, eljárok az alkalmakra, rendezvényekre, ha a hétvégi munkám engedi, igyekszem máshol is képviselni a gyülekezetet, elmegyek csendes napokra, templomszentelésekre, vagy beiktatásokra is.

Munkahelyed az állatkórház, de a „terepen” is találkozol állattartó, állatok körül dolgozó emberekkel. Ők hogyan viszonyulnak hitbeli hovatartozásodhoz?

Munkahelyemmel kapcsolatban nem volt semmiféle kellemetlen élményem. Igaz, a környezetünk mindig „tesztel” bennünket, próbálgatják, tudnak-e rajtunk fogást találni. Így van ez velem is, és amikor érzik, hogy stabil a hitem, akkor „leszállnak” rólam. Az állatok gyógyítása közben valóban sok emberrel találkozom, szóba is állok velük, és ha van egy jó gondolatuk, akkor megpendítem nekik, hogy ez a Bibliában is így van. Ilyenkor többnyire mentegetőznek, hogy ők nem vallásosak, meg nem úgy gondolták, de azért egy-egy őszinte gesztus, egy-egy Istenre utalás jól esik az embereknek.

Hogyan segít hited a mindennapok terheinek hordozásában?

Frissen megtért időszakomból van egy olyan szokásom, amelyet nagyon hasznosnak érzek. Azokat az igerészeket, amelyek hatással vannak rám, vagy olyan énekeket, amelyeknek úgy érzem, hogy üzenete van számomra, beírom egy kis határidő naplóba. Számomra ez nagyon áldásos gyakorlat, mert belepillantva észreveszem, hogy nap, mint nap mennyi értéket kapok, és ezeket a kis bejegyzéseket átgondolva tudok imádkozni. Olyanok ezek, mint kicsi, széttört, színes üvegdarabkák, amelyeket, össze lehet rakni. Ilyenkor úgy érzem, hogy „sínen vagyok”, újra és újra tudatosul bennem, mit jelent keresztyénnek lenni, Jézus Krisztust követni. Így kapok erőt a mindennapok tennivalóihoz családban, munkában, gyülekezetben.

Kósa Ferenc