„… csakugyan nyilvánvalók rajtunk az isteni pártfogás jelei; mert a nélkül, saját bűneink következtében, már régen el kellett vala sűlyednünk. De a hatalmasnak béketűrése még el nem fogyott.” Kölcsey
Bevezetésként mielőtt nekilátnánk a Hymnus értelmezésének, néhány mondat magáról a versről.
Hymnusunknak már a versformája is sajátos, azaz sajátosan magyar. Egyrészt felidézi Szenci Molnár Albert zsoltárfordításainak formáját és versmértékét, kiváltképpen a CXXX. zsoltárt (Tehozzád teljes szívből …); másrészt pedig ezen a 7/6-os szótagszámon eluralkodik az értelmi hangsúly, a magyaros ütemezés vagy tagolás. Ez a magyaros ritmus mint a kanásznóta vagy kanásztánc ritmusa került be a verstani szakirodalomba (Megismerni a kanászt cifra járásáról …). Vagyis Kölcsey a nemzet imádságához a himnusz műfajára távolról sem jellemző magyaros versformát választott. S ha már a himnuszt mint műfajt említettük, mindenképpen megjegyzendő, hogy nemzeti imádságunk hümnosz euktikosz, azaz könyörgő ének. Sajátságos ismételten azonban minden alázata ellenére a büntetés súlyosságát panaszló, Istennel már-már szinte perlekedő hang. Azonban, ha úgy olvassuk a Hymnust, mint védőbeszédet, akkor ez a „perlekedés” is értelmet nyer. Ugyanis Kölcsey lélekben visszahelyezkedett a reformáció századába, s mintegy paraklétoszként, közbenjáróként nemzete ügyét képviseli, védelmezi Isten előtt. Ebből következik, hogy a költő, aki tehát egy XVI. századi prédikátor alteregója, csak közvetve szól nemzetéhez, forma szerint Istenhez kell beszélnie, előtte kell védelmeznie bűnös nemzetét. E visszahelyezkedésből következik az, hogy a Hymnus történelmi képsora megáll a török hódoltság koránál. Az előadásban a múlt képei nem követik a történelmi sorrendet: honfoglalás, Mátyás dicsőséges uralkodása, majd ezután a tatárjárás s a török. Szintén a védőbeszéd jellegből következik az, hogy a legvégzetesebb nemzeti hibánkra, a széthúzásra, a pártoskodásra nem mint bűnre, hanem mint büntetésre hivatkozik. Világos, hogy mindkettőt csak a védelem érdeke követelte meg. Ez az olvasat magyarázatot ad a liturgikus himnuszoktól való eltérésre, s egyúttal megvilágítja azt az összefüggést, amely a klasszikus retorikai hagyományok (amelyen Kölcsey nemzedéke is felnőtt) és a bibliai hagyományokra épülő zsoltár vagy himnusz között van. Kölcsey így
mintegy összefonta a szakrálist és a nemzetit, joggal vált tehát a XX. század elejére a Hymnus nemzeti imádsággá.
Ezek után vegyük sorra nemzeti imádságunk első versszakának sorait, vajon értjük, jól értjük-e azokat?
Isten, áldd–meg a’ Magyart ‒ a kifejezés bibliai eredete nyilvánvaló. Az áldás tárgya „a Magyar”, azaz minden magyar, vagyis a költő ‒ mint fentebb láttuk ‒ az Istenhez való viszonyában a paraklétoszi (védelmező, közbenjáró) szerepet vállalta nemzetéért annak bűnei miatt.
Jó kedvvel, bőséggel ‒ a „jó kedv” itt nem egyszerűen öröm, megelégedettség, a szószerkezetnek a régiségben, de még Kölcsey korában volt egy másik élő jelentése is. A „jó kedv”-nek ez a másik jelentése: kegyelem, kegy. Ebben a jelentésben szerepel legkorábbi szótárainkban, s ebben az értelemben találjuk Károli Gáspár Biblia-fordításában is. A -val, -vel ragos főnév itt nem az áld ige ún. állandó határozói alakja, hanem módhatározói jelentése van: kegyelmesen. A „bőséggel” szó sem csupán anyagi jólétet, gazdagságot jelent, hanem „bőven”, „bőségesen” jelentésű. Vagyis Kölcsey arra kéri Istent, hogy nemzetét kegyelmesen és bőségesen áldja meg.
Nyújts feléje védő kart, ‒ a feléje itt: föléje (nyelvjárási alakváltozat). Isten karja kifejezés az Ószövetségben az Úr hatalmára utal (pl. Ézs 40, 10).
Ha küzd ellenséggel; ‒ összecseng ez a sor Rimay János egyik sorával: „Ha vív ellenségével.”
Bal sors a’ kit régen tép, ‒ ez egy inverzió, azaz a szórend megfordítása (tkp. akit a balsors régen tép). Ez a tárgyi mellékmondat természetesen nem az „ellenségre”, hanem a „magyar”-ra utal. A „tép – nép” rímpárra, amelyet a Rákóczi-nótával, de még inkább a Bónis Ferenc keserve c. kuruc-versekkel hozhatunk kapcsolatba. Megjegyzendő itt, hogy Kölcsey nemcsak a Bibliát ismerte kiválóan, de a régi magyar irodalmat is.
Hozz rá víg esztendőt, ‒ talán nem erőltetett, ha összevethetjük ezt a sort az Ézs 61,2-vel, amelyet Jézus is idéz a názáreti zsinagógában: „… hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4, 18 – 19)
Megbünhödte már e’ nép / A’ múltat ’s jövendőt! ‒ E két sor értelmezése okozta a legtöbb fejtörést; még azzal is megvádolták a debreceni kollégiumban tanult költőt, hogy teológiailag elhibázta a Hymnus első és utolsó versszakának befejező strófáit, hiszen csak a múltat lehet megbűnhődni. Az értelmezés „kulcsa” valószínűleg az Ézsaiás könyvében (40, 1 – 2) olvasható Ige: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja Istenetek. Beszéljetek szívhez szólóan Jeruzsálemmel, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az ÚR keze minden vétkéért.” Ézsaiás szerint Izráel népének tudomásul kell vennie, ha még egyszer elköveti korábbi bűneit Istennel szemben, olyan büntetés következhet, amelyet kibírni nem fognak. Nekünk is tudomásul kell vennünk ‒ figyelmeztet Kölcsey ‒, ha ismételten elkövetjük rettentő bűnünket, a széthúzást, abba belepusztulhatunk. Igen, ilyen Istenünk van, Aki „kétszeresen sújt” bűneinkért minket, de azért, mert féltőn szerető, azaz cselekvő Isten, Aki azt akarja, hogy tanuljunk hibáinkból, bűneinkből végre és megmaradjunk.
Befejezésként még egy gondolat. Nemzeti imádságunkat olvasva-énekelve mi kései utódok a történelmi visszatekintésben ott érezzük Világost és Trianont, ott érezzük elveszített háborúinkat, levert forradalmainkat és azok brutális megtorlásait, a „kínzó rabság könnyeit”, a „holtak vérét”. Ha Kányádi Sándornak igaza volt abban, hogy „a vers az, amit mondani kell”, akkor a Hymnus az, amit mondani és énekelni kell. Kölcsey szövege és Erkel zenéje együtt alkotja nemzeti létünk és identitásunk leginkább hatékony, azaz öntudatot alapozó és közösséget teremtő szimbólumát.
„Isten, áldd-meg a’ Magyart!”
Bagita Attila Zoltán
