Összefoglaló a 2019. január 30-i, szerda esti bibliaóráról Baráth János lelkipásztor testvérünk szolgálatával.

„Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó. Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” – így szól az Úr. Sőt, „ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére.” Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval. /Róma 12: 17-21./

Kedves testvérek a múltkor arról hallhattunk, hogy az ember számára Isten háromdimenziós békességet ad: békességet ad Isten önmagával, békességet ad önmagunkkal, és békességet akar adni a másik emberrel is. Ennek a békességnek az alapja maga az Isten. Nélküle ez nem megy, hiszen ezt olvassuk az igében: „Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket” (1.Thesszalónika 5, 23-24). Ez azt jelenti, hogyha valaki már hitre jutott Krisztusban, az békességre kerül Istennel, és tovább tud lépni, hogy önmagával, és másokkal is békessége legyen.

Számtalan helyen utal rá a Biblia, mennyire fontos, hogy az életünkben békesség legyen. Különösen a következő két igét ajánlom a testvérek figyelmébe. A boldogmondásokban ezt olvassuk: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Máté 5, 9.). Ha Isten gyermekei szeretnénk lenni, akkor Isten ránk bízza azt, hogy békességet teremtsünk ott, ahol vagyunk. A másik ige pedig a zsidókhoz írt levél 12. részének 14. verse: „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki nem láthatja meg az Urat.” Döbbenetesek ezek az igék, pedig hajlamosak vagyunk elsiklani fölöttük, mert azt gondoljuk, hogy a békesség az a hívő életnek amolyan automatikus velejárója. Isten azonban azt mondja, hogy a mi hívő életünknek – hadd mondjam így – ez a kötelező felszerelése, e nélkül nem lehet meglátni az Istent.

Éppen ezért, szeretett testvéreim, ma a harmadik kört fogjuk körbejárni, mégpedig azt, hogy miképpen lehetünk békességben a másik emberrel. Azt kell mondanom, hogy ez a legkönnyebb és egyben a legnehezebb feladat. Könnyű, hiszen azzal, hogy egyszülött fiát adta oda értünk, maga Isten tett meg mindent, hogy békességünk legyen Vele, és ha mi ezt elfogadjuk, akkor ez a békesség elkezd bennünk munkálkodni és Isten békessége buzgó forrásként árad ki belőlünk. (János 4, 14.)

Igen ám, de egyúttal azért a legnehezebb feladat, mert bármennyire szeretnénk, hogy áradjon belőlünk az Isten békessége, a másik emberrel való békességünkhöz két személy szükséges, és innen kezdve ez a békesség nem csak rajtunk múlik. Ilyen esetben azonban nem intézhetjük el annyival a dolgot, hogy „nem én vagyok az oka”, hanem a keresztyén embernek Istenre tekintve meg kell vizsgálnia, hogy nem vétkes-e a békétlenségben. Ebben az „Istenre tekintésben” különbözik a keresztyénség minden más vallástól és filozófiától, amelyek az mondják, hogy fordulj magadba, meditálj, és úgy keresd meg saját békességedet. Hiába tekintünk azonban magunkba, nem találjuk meg a békességet, és minél mélyebbre nézünk, annál inkább azt látjuk, hogy nem mi vagyunk a békesség forrása. A keresztyénség azt mondja, hogy a békesség forrása Isten, aki olyan tükröt tart elénk, amelyben meglátjuk, hogy mennyi békétlenség van bennünk, aminek okát másokra szeretjük kivetíteni.

Ezért kell naponta önvizsgálatot tartanunk, hiszen ezer okunk lehet arra, hogy dühösek, vagy indulatosak legyünk. Sok ilyen helyzet adódik az életben, pl. autóvezetés közben, ha nem tudunk valakitől haladni, pedig mi indultunk el későn. Vagy, ahogyan gyermekeinkre szólunk idegesen: „hányszor mondtam már…!”, és bizony stresszes helyzetben is ki-kibuggyan belőlünk valami másokat bántó dolog. Előfordul, hogy munkahelyi sérelmeinket másokon próbáljuk megtorolni, esetleg haza visszük, és a bennünk fortyogó mérget otthon öntjük ki. Pedig az Isten igéje azt mondja, hogy minden emberrel – és ebbe a „minden emberbe” beletartoznak a családtagok is. Az is megtörténhet, hogy a békétlenségnek nem te vagy az oka. Ki kell mondanunk, hogy egy közösségben lehetnek bomlasztó emberek, akik állandóan kötekednek, vagy bántanak másokat. Ezekről szól kemény szavakkal az 58. zsoltár.

Keresztyén ember hogyan kezelheti az ilyen esetet? Lenyeli a sok bántást? Vagy egy gumiszobában kidühöngi magát, tányérokat csapkod a földhöz, esetleg fölvág egy rakás fát? Van, aki dühösen elindul sétálni, vagy biciklizni és magában beszél. De jobb ilyenkor Istennel beszélgetni és az Istennel való beszélgetés során az első villámhárítás megtörténhet, a feszültséget első körben levezettük, a tüskék azonban még bennünk maradnak.

Ezek után az a kérdés, hogyan tudjuk megbeszélni a békétlenséget azzal, akivel feszültségbe keveredtünk. Keresztyén ember nem dughatja fejét a homokba, jeleznünk kell, hogy nem értünk egyet, de kérdés, hogy meddig mehetünk bele a konfliktusba. Isten igéje erre is ad útmutatást, miszerint kerülnünk kell az ostoba vitatkozásokat (2 Timóteus 2, 23.), mert hiába akarjuk rendezni a dolgokat, ha a másik hajthatatlan. Ilyenkor hátra kell lépnünk egyet.

Én azért szeretem Isten igéjét, mert személyes életünk hétköznapjait illetően sem hazudik. Ha arról akarunk hallani a világban, hogy mi a módja a békességre, harmóniára jutásnak, akkor sok „biztos” módszert, kötetekre menő értekezéseket kaphatunk. Isten igéjében azonban mit olvasunk? Egyrészt azt, hogy „ha lehetséges”, azaz vannak élethelyzetek, amelyekben ez nem lehetséges. Másrészt azt, hogy „amennyire tőletek telik” éljetek minden emberrel békességben. Döbbenetes mennyire figyelembe veszi Isten az emberi természetet. Ebben ugyanis benne van, hogy mindent meg kell tennünk, de az is, hogy egy határon túl nincs több erőnk, és ilyenkor Isten nem vár többet tőlünk, mint amit teljesíteni tudunk.

Ha nem tudjuk elrendezni a békétlenséget, mert ezek után is úgy gondoljuk, hogy a másik a hibás, akkor ne akarjunk bosszút állni a sérelmekért. Hanem mit mond az Ige? Azt, hogy ne álljunk bosszút, sőt, ha kér tőlünk az ellenségünk, és itt az ellenség nem feltétlenül egy más náció tagja, de lehet közeli családtag is, akkor segítsünk rajta, mert ezzel „parazsat gyűjtünk a fejére”. Ennek, a ma már ismeretlen hátterű kifejezésnek többféle eredetet tulajdonítanak a tudósok, abban minden esetre megegyezhetünk, hogy nagyon fájdalmas dolog lehetett még átvitt értelemben is, ahogyan itt a Szentírás használja. Mert annál fájdalmasabb nincs, mint amikor az ember rájön arra, hogy olyat bántott, aki őt nem bántja.  Isten azért zárta le ennél a pontnál a mi feladatunkat, mert egyoldalúan nem lehet békességet teremteni. Kövessük útmutatását, és ha nincs eredménye, akkor a többit ő elvégzi, adjunk helyet az ő haragjának. Azért jó, hogy a bosszú Istennél van és nem nálunk, mert sérelmeinket soha nem tudjuk azzal az indulattal kezelni, ami Jézus Krisztusban volt, aki a keresztfán is így könyörgött: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lukács 23, 34.).

Bármilyen békés keresztyének is vagyunk, ne gondoljuk azt, hogy nem kerülhetünk viszályba valakivel. Ha nem sikerül rendeznünk a másik emberrel való békétlenségünket, akkor ne akarjuk másokra kivetíteni az okát, vagy a világból kivonulva keresni a békét, de a bosszú lehetőségére se várjunk. A megoldásért mindig forduljunk Istenhez, nem feledve az ige szavát: Amennyiben lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Ámen

Hangfelvételről lejegyezte Zielbauer Mihályné

Összefoglalta Kósa Ferenc