ÁLDÁS

Összefoglaló a 2019. február 20-i, szerda esti bibliaóráról Baráth János lelkipásztor testvérünk szolgálatával.

„Azután így beszélt az Úr Mózeshez: Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik: Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet! Így szóljanak nevemben Izráel fiaihoz, és én megáldom őket.”. (4Móz. 6, 22-27.)

Nem egyszerű megfogalmazni, hogy mi az áldás. Egyrészt az áldás egy liturgia elem az istentiszteleten. A mi gyülekeztünkben az istentisztelet végén van az áldás, mint ahogy eredetileg is ott kell lennie a liturgiák szerint. Másrészt azonban, ha egy kicsit figyelmesebben nézzük ezt az eseményt, akkor éreznünk kell, hogy itt valami több történik annál, mint az istentisztelet lezárása.

Én úgy látom, hogy a mi gyülekezetünk nagyon örül az áldásnak. Tehát nemcsak az istentisztelet lezárási formulája, hanem látom a tekintetekben, hogy amikor elhangzik az Isten áldása, a gyülekezet azt örömmel fogadja, valami többe érez benne, mint puszta formalitást. A legutóbbi presbiterválasztáskor lehetett megjegyzéseket tenni, és ekkor volt, aki azt kérte, hogy a „tekintetem a hegyekre emelem…” minden vasárnap hangozzék el, vagy hogy mindig az legyen az áldás, hogy „semmi felől ne aggódjatok…”, mert ha nem az van, akkor valamiféle hiányérzet támad benne. Sokféle áldása van Istennek a Bibliában, és több fohász is van, ezért mi igyekszünk a Bibliának ezzel a gazdagságával szolgálni, éppen azért, mert gyülekezetünk számára kiemelt fontossága van ennek az elemnek. Ne vegyük rossznéven tehát, ha hétről-hétre nem ugyanaz az ige hangzik el.

Az áldás olyan dolog, ami szinte megfoghatatlan, ezért próbáljuk meg rendbe tenni az áldással kapcsolatos dolgokat. Az ároni áldás úgy kezdődik, hogy „Áldjon meg téged az Úr”, viszont azt is olvassuk a Bibliában, hogy „Áldott az Isten”. Ezt úgy lehetne visszaadni, hogy Isten az áldott és az áldó, azaz az áldott Isten minden áldásnak forrása. Ezt jó, ha letisztázzuk magunkban, mert, amikor áldást mondunk egymásnak, akár formaságként, akár az istentiszteleti rendtartás részeként, abban ott van az Isten jelenléte és az Isten parancsa. Isten Áront jelölte ki Izrael népe első főpapjának, ő mondta neki, hogy így áldjátok meg népemet, Izraelt. Ez az áldás formula ott volt az ószövetség népének életében, és amint az egyház történelméből tudjuk, az újszövetség liturgiájában is megmaradt, éppen azért, mert Isten rendelte el. Az áldás azért is fontos, mert bibliai értelemben cselekvést jelent, ezért az áldás nem más, mint komolyan venni azt, hogy Isten cselekvése, valósága és hatalma nyilvánul meg benne. A lelkész csak tovább adja Isten cselekvéséről, ígéretéről és jelenlétéről való ígéretet. A Szentírásban, önmagában nem is szerepel, hogy „áldott az Isten”, hanem mindig valamilyen cselekvéssel összekapcsolva. Számos ilyen említést találhatunk a Bibliában, mindegyik között talán a leismertebb a 2. korinthusi levél 1. rész 3-4 versiben: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat…”

Isten azért áldott, mert ő örök. Fel tudjuk-e fogni egyáltalán, hogy, mit jelent ez a szó? Nem tudjuk felfogni, de azt tudjuk, hogy az áldás forrása az örök Isten, és egyébként kitől, mástól várhatnánk áldást, mint attól, aki öröktől fogva létezik. Ezt azért is jól tudatosítsuk magunkban, mert az emberek sok mindenkitől – császároktól, királyoktól, birodalmak hatalmasaitól – várják azt, hogy áldásos legyen életük. Mi azonban, akik hitre jutottunk, lássuk meg, hogy akik nem Istenhez kötik önmagukat, azoknak az élete egy óriási tévedés lesz. A legtöbb ember számára talán a pénz a biztos pont, de látjuk, hogy a pénzen vásárolt egészség, vagy biztonság soha nem teljes, minden, amink van, az egyszer az enyészeté lesz, nekünk pedig távoznunk kell ebből a világból. Ezért mondja Jézus, hogy „ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hanem gyűjtsek kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg…”(Máté 6, 19-20.). Ekkor csodálkozunk rá az áldások forrására, aki örök és nem múlandó. Nagyon fontos kérdés, különösen a halálunkban, hogy rá vagyunk–e csatlakozva az áldás forrására vagy sem.

A másik dolog, amit az áldás forrásáról tudnunk kell, hogy Isten nem csak örökkévaló, hanem ő szent is. A mai világ ezzel szóval sem tud mit kezdeni. Mást jelent, ha emberre vonatkozik és mást, ha Istenre. Az emberi élet szempontjából a szentség azt jelenti, hogy Isten számára elkülönített. Istenre vonatkozóan azonban a szent azt jelenti, hogy ő tökéletes és makulátlan. Isten szentsége abban mutatkozik meg a világban, hogy azt szeretné, ha újra abba az állapotba kerülnénk, amelyben teremtett bennünket. Ezért küldte el hozzánk egyszülött fiát, Jézus Krisztust, hogy visszavezessen bennünket hozzá, a szent Istenhez, nélküle ugyanis soha nem juthatnánk el az Atyához (János 14, 6.). Mi föl sem fogjuk, mit jelent az, hogy Isten szent. Ne feledkezzünk meg arról, hogy Isten előtt ember élve nem állhat meg (1 Sámuel 6, 20. 2 Mózes 33, 20.). Mi csak Krisztusban állhatunk Isten elé, mert ő szent.

Aztán Isten nem csak örök, nem csak szent, hanem szuverén is. Istent próbálnánk mindig vágyainkhoz hajlítani, ez azonban nem lehetséges, mert ő szuverén úr, neki, a maga tökéletességében, mindig igaza van. Tiéd Uram az igazság, mienk pedig orcánknak pirulása (Dániel 9, 7. Károli fordítás). Nem érdemes vele vitatkoznunk, de egyúttal az a kegyelem, hogy Isten igazsága mindig az ember javát, örök életre jutását szolgálja, ez akkor is igaz, mikor az Istentől fenyítést kapunk. Isten nem úgy áld meg bennünket, hogy azt mindig jól esőnek érezzük, fogadjuk el, hogy az ő mércéje más.

„Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad” halljuk tovább a ároni áldásban. Isten áldása, megfogalmazhatjuk így is, onnan kezdődik, hogy ránk ragyog az Isten orcája, de mit jelent itt az „orcája” kifejezés? Amikor a nép engedetlen volt a pusztai vándorlás során, akkor Isten azt mondta, hogy nem megyek veletek, amire Mózes így válaszolt: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! (2 Mózes 33, 14-16.) Isten ma is kérdezi: Megnyugtat téged, ha az én orcám veled megy? Lefordítva ez Isten jelenlétét jelenti, azt, hogy az áldás abban van, hogy Isten velünk van, vagy nincs. Ahogyan Isten népének számtalan nehézséggel kellett megküzdeni, amíg az ígéret földjét elérték, így van ez a mi életünkben is. Isten jelenlétében ugyanis nem az a garancia, hogy semmi baj nem ér bennünket, hanem az, hogy célba érünk, megismerjük Isten országát. Úgy van jelen életünkben, ahogyan az áldás is mondja: ránkragyogtatja orcáját és könyörül rajtunk. A „könyörül” a héber nyelvben ez azt jelentette, hogy lehajol és most is azt jelenti, hogy lehajolok, odafordulok ahhoz, aki reménytelen helyzetben van. Mi azonban nem szeretünk lehajolni, mert legtöbbször a kudarc bele van kódolva, és mi ettől menekülünk. Egyedül Isten az, aki mindenkihez oda tud hajolni, méghozzá Jézus Krisztusban az örökkévalóságból hajol le a nyomorult emberhez.

És itt jön az új élet, az Isten áldása, az Újszövetségbe átívelve: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” (Ef. 5, 14.) Az Újszövetség népe már tudja, hogy az Isten orcáját Krisztusban láthatjuk meg. Mert mit mond Jézus? Aki engem lát, látja az Atyát (János 14, 9). Az ószövetségi időkben az ember elvesztette az istenképűségét, borzalmas az, ahogy elszakadt Istentől. Az Isten már nem tudott mit tenni, hogy megértesse, bemutassa hogy mi az istenképűség. Az Isten orcája megjelenik Jézus Krisztusban, és Isten azt akarja, hogy krisztusivá váljunk, azaz cselekedeteinken és életünkön keresztül Krisztus minél több ember számára fölragyogjon.

Végül pedig azt mondja az áldás, hogy fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon néked békességet. A békességről már három alkalommal beszéltünk, de mit is jelent az, hogy fordítsa feléd orcáját az Úr? Isten elfordította az arcát? Azt gondolhatnánk, hogy igen, megfeledkezett rólunk az Úr, de ez nem így van, mert mi hagytuk el őt, és az Isten mégis hajlandó felénk fordulni. Jeremiás könyvében többször ismétlődik ez: Hátukat fordították felém – mondja Isten, és nem arcukat. Ezért maradtak magukra, és lettek kiszolgáltatottak az ellenség számára. (Jer. 2, 27.  7, 24.  32,33.)

Isten kimondja, hogy ti voltatok, akik elfordítottátok az arcotokat. Ezért amikor mi az Isten áldását az ő jelenlétét, biztonságát akarjuk átélni, akkor tudnunk kell, hogy Isten már felénk fordult, de ha mi háttal állunk neki, az Isten hiába fordul felénk, akkor még nem találkozik össze a tekintetünk. Ezért nekünk is Isten felé kell fordulnunk, hogyha az ő áldását és békességét meg akarjuk tapasztalni. A Biblia ezt a fordulást a megtérés szóval adja vissza.

Isten áldása azt jelenti, hogy már itt, e földi életünkben sokkal többet ad nekünk, mint amit érdemelnénk. Mert ugye emlékszünk? Az igazság az, amikor azt kapjuk, amit megérdemlünk, az áldás viszont az, amikor sokkal többet kapunk annál, mint amit megérdemlünk. És az áldásnak a kiteljesedése a kegyelem. A kegyelem az, amikor olyat kapunk Isten által, amit soha, semmilyen körülmények között nem kaphatnánk meg. Életünkben vannak nagy áldás pillanatok. Megáld az Úr a keresztségben, megáld az Úr a konfirmációban, amikor kézrátétellel kapunk egy igét, emlékszünk még rá? Az Isten hogyan indít bennünket közös életútra? A házasságot is megáldjuk. De az Úristen napról napra is áldottá akar tenni bennünket. És a mi áldott életünkben Isten azt akarja elvégezni, hogy amikor bennünket megáld, mi is áldássá legyünk mások számára. Ennek az áldásnak a hordozója >>> egyébként az ember, a gyülekezet, a család. Azt kívánom most, ezen az alkalmon, hogy ettől az örök, szent és szuverén Úrtól fogadjátok az ő áldását. Tapasztaljátok meg a hitéletben is azáltal, hogy jelen van az életetekben, és legyetek ti is mások számára áldássá. Ámen.

Hangfelvételről lejegyezte Zielbauer Mihályné

Összefoglalta Kósa Ferenc