064_agi_webSzilágyi Ágnes gyülekezetünk tagja, 1990-ben született Gyulán. Ez év januárjában szerzett szociális munkás diplomát a Szent István Egyetem Egészsédtudományi és Környezet-egészségügyi Intézetében.

Ági, hogyan került kapcsolatba a református gyülekezettel?

Apai ágon református családból származom, és elsősorban apai nagyszüleim hagyományokhoz való ragaszkodása folytán, a református templomban kereszteltek meg. A családban azonban nem kaptam református identitást, mert a gyülekezethez senki sem kötődött. Gyermekkoromtól fogva érdekelt a vallástörténet és a filozófia, ennek azonban nem hitbeli alapja volt. Az első lépést az egyház felé tizennégy éves koromban tettem meg, ekkor gondoltam azt, hogy jó volna hittant tanulni. Szüleim elváltak, édesanyám katolikus vallású, ő intézte el, hogy hetente egyszer az akkori káplán a plébánián, csak nekem hittan órát tartson. Egy-egy misére is elmentem, de hiányoztak a korombeliek, a középiskolában pedig volt két baptista osztálytársam, akik először beszéltek arról, hogy hogyan élik meg hitüket a hétköznapokban.
Lassan elhanyagoltam a katolikus gyülekezetbe járást, a baptista osztálytársaim érettségi után elkerültek a városból, én pedig, itt Gyulán, beiratkoztam a Szent István Egyetemre. Így teltek az évek, amikor egy húsvétkor úgy éreztem, hogy jó lenne egy gyülekezet, egy közösség tagjának lenni ahhoz, hogy hitem fejlődjön, mert hiába olvastam a Bibliát láttam, hogy magamtól nem megy. Így mentem el a református templomba.

Két felekezet után miért éppen a reformátusok kerültek előtérbe?

Gondoltam, hogy végülis reformátusnak kereszteltek és a baptista gyülekezeten keresztül is ismertem néhány református fiatalt, akik ott zenéltek, pl. Téglás Gergő és Müllek Timi is gyerekkori barátaim. Ők voltak a kapcsolat, de nemsokára már nem az ismerősök miatt jártam a vasárnapi istentiszteletekre, hanem azért, mert az Igét szerettem volna hallani. Ez úgy másfél éve kezdődött és hamar megtaláltam az utat a szerdai bibliaórákra és az evangelizációs alkalmakra is. Közben az egyetemi gyakorlatot Svédországban fejeztem be, de az ottani helyemet már úgy kerestem, hogy keresztyén közegbe kerülhessek. Egy olyan intézményben dolgoztam, amelyet az evangélikus egyház működtetett és, többek között, városi missziós szolgálatot látott el. Amikor haza jöttem, fél évig munka nélkül voltam, ekkor kapcsolódtam be a baba-mama körbe és szinte minden hétközi alkalomra eljártam. Mindenki, akivel ezen a téren kapcsolatba kerültem és minden élmény közelebb-közelebb vitt Istenhez, már akkor is, amikor még nem is gondoltam erre.

Manapság a munkahelyeken nincs „túlkínálat” hitüket megvalló és megélő huszonévesekből. Hogyan reagált környezete, amikor nyilvánvalóvá lett hite, és hovatartozása?

Környezetem ezt folyamatként élte meg, soha sem titkoltam és mindenki számára látható volt, ami velem történt. E tekintetben inkább családom reagálása volt az érdekesebb. Éppen nagyszüleim döbbentek meg legjobban, amikor rájöttek, hogy nemcsak hagyománytiszteletről van szó, hanem a hitemet követem. Családtagjaim sokáig nem tudtak mit kezdeni ezzel a dologgal, pl. azzal, hogy Jézus számomra nem csupán egy történelmi személyiség. Édesanyám és nővérem, akikkel együtt lakom, látták, hogy boldogabb vagyok, lassan ők is egyre nyitottabbak lettek, és el-eljönnek velem a bibliaórai és az evangelizációs alkalmakra. Volt idő amikor nővérem ateistának vallotta magát, most pedig a kislánya a Hajnalcsillag református óvodába jár.

Mi volt az, ami leginkább megragadta gyülekezetünk életében?

Hosszú időn keresztül jártam különböző gyülekezetekbe, de sehol nem hangzott el, hogy hiteles keresztyén életet kell élni, itt pedig a hitelesség kulcsszó.

Az ember a munkahelyén tölti ideje nagy részét, ahol árgus szemekkel figyelik egymást az emberek és könnyen mondanak véleményt is. Biztosan voltak reakciók hitével, életvitelével kapcsolatban.

A legtöbb ember klisékben gondolkozik, rögtön a keresztes hadjáratok és a pedofil papok jutnak eszükbe. Azt gondolják, hogy hívő mivoltom abból áll, hogy vasárnaponként templomba járok, nem iszom alkoholt, és ehhez hasonló felszínes dolgokban merül ki. Amikor azonban Istenről és a hitemről kezdek el beszélni, és látják, hogy a munkahelyemre korábban érkezve rendszeresen olvasom a Bibliát, vagy amikor elmondom, hogy mit jelent naponta imádkozni, az életünket Istennek odaszentelni és a párválasztásban is erre alapozni, akkor jön a sok és őszinte kérdés. Ekkor már nem az egyházról megy a beszélgetés, hanem arról, hogy milyen támaszt ad Isten szeretete, és hogy ezt adhatja nekik is. Ettől a ponttól aztán változó irányba mennek el a viszonyulások. Vannak, akik nem hiszik el, hogy ettől megváltozik valaki. Az én szakmámban ráadásul van ennek buktatója is, mert pszichológiát is tanultunk és a kollégák a hitet sokszor a babonás élet afféle önmegnyugtató változatával azonosítják. A beszélgetések során azonban olyan szavakat, kifejezéseket használnak, amelyekből azonnal kitűnik, hogy tájékozatlanok. Többnyire nekik is megnyugvás, ha egy-egy ilyen fogalmat sikerül tisztázni.

Úgy tudom, hogy nem régen vett részt egy olyan szakmai tanfolyamon, ahol igen érdekes tapasztalatokat szerzett arról, hogyan gondolkodnak a szakmabeliek a hitről.

Igen, ez egy kreditpont szerző tanfolyam volt, azzal a témával, hogy mi a hit szerepe a segítő szakmában. Már a tanfolyam kezdetén kiderült, hogy a 25 résztvevő között egyedül vagyok hívő, illetve olyan, akinek egyáltalán van hitbeli tapasztalata. Amikor megtudták, hogy hívő református vagyok, aki gyülekezetben éli az életét, valóságos döbbenetet okozott, de én is megdöbbentem, mert azt vártam, hogy rajtam kívül lesznek mások is. Innen kezdve tulajdonképpen minden kérdést hozzám címeztek. Első nap megtámadtak az összes egyházra vonatkozó közhellyel, a második és a harmadik napon azonban már intim körülmények között lehetett beszélgetni arról, hogy miért nem szeretik az egyházat, miért azonosítják az egyházat Istennel, miért tartják az egyházat maradinak, ahol sok az ítélkező ember. Én viszont elmondtam, hogy a hívő nemcsak Isten létezésében hisz, hanem személyes problémáival is Isten elé áll, ha segítségre van szüksége. Az én hitem pedig nem változik attól, hogy „rossz” templomba járók vannak, mert Isten és szeretete örök. Volt, aki elmondta, hogy soha ennyit nem beszélt hitről, Istenről, mint most, ezen a tanfolyamon. Azt a tapasztalatot vontam le, hogy személyesen kell megszólítani az embereket.

Milyen gyülekezeti munkában vesz részt legszívesebben?

Nagyon szívemhez nőttek a gyermekfelügyeletek, de bármiféle program, vagy rendezvény háttérmunkájában szívesen segítek, legyen szó, pakolásról, teremrendezésről, vagy süteménysütésről. Próbálom hívni az embereket az alkalmakra, mert a szakmámban látom, hogy sokan, ha kiégnek, nem Istenhez fordulnak segítségért, hanem jógával, meditációval, agykontrollal és ezotériával próbálnak feltöltődni.

Kósa Ferenc